Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy nő leginkább akkor kerülhetett be a krónikákba, ha szentté avatták, esetleg akkor, ha befolyásos férje vagy apja volt, egyéb esetekben azonban szinte láthatatlan a középkori köznemes- vagy jobbágynő alakja.
Azt, hogy egy nő hogyan (és meddig) élt a középkorban, nagyban befolyásolta, hogy milyen társadalmi rétegbe született. Más élet jutott egy főúri nemes hölgynek, mint egy munkában megfáradt parasztasszonynak vagy egy szerzetesnőnek. Összességében azonban elmondhatjuk, hogy a nők többségének nehéz és küzdelmes élet jutott – ami nem tartott túl sokáig, hiszen 40%-uk 40 éves korára már nem volt az élők sorában.
A középkori ember nőfelfogását a Biblia határozta meg, amely szerint Isten a nőt a férfi oldalbordájából teremtette, ebből következően a nő alsóbbrendű. Ha hozzávesszük ehhez Éva eredendő bűnét, máris megtaláljuk a gyökerét a középkori negatív nőképnek, amely szerint a nők természete bűnre csábítani a férfiakat; erkölcseik kifogásolhatóak (kivéve persze, ha szentekről van szó), szellemileg pedig alacsonyabb rendűek, mint a férfiak. Mindebből következőleg veszélyesek, tehát jobb kontroll alatt tartani őket.
„A vipera mérge vagy a sárkány kevésbé ártalmas a férfiakra, mint a nők közelsége”
- fogalmazott egy egyházi elöljáró, amikor apácákat akartak a férfi szerzetesek közelébe költöztetni.
Nemesi hölgyek és befolyásos asszonyok
Ami az oktatást és nevelést illeti, írni-olvasni kezdetben természetesen csak a nemesi származású hölgyeknek és az apácáknak volt esélyük megtanulni; később már a városi polgárcsaládok gyermekeinek is lehetőségük adódott erre. Fontosabb volt, hogy a nemesasszony a gazdálkodással, a birtokkal kapcsolatos ügyekhez értsen, legyenek arról praktikus ismeretei, hiszen ha a férjét elszólította például a háború, neki kellett irányítania a birtokot. Az intézményes tanulás, főleg az egyetemek a férfiak kiváltságának számítottak; de énekelni, táncolni, idegen nyelven megszólalni, beteget ápolni minden valamirevaló nemesasszonynak tudnia kellett. Akadt olyan kivételes nő (például Kanizsai Dorottya), aki részt vett a törökök elleni védekezés megszervezésében, és maga igazgatta birtokait. Szilágyi Erzsébet (róla itt írtunk részletesebben) politikai befolyása sem volt elhanyagolható, hiszen ő segítette trónra Hunyadi Mátyást. A Hunyadi-sorozatban is feltűnő Brankovics Mara pedig jelentékeny diplomáciai szerepet töltött be az Oszmán Birodalom és Európa között – ők azonban sokkal inkább kivételnek számítottak, mintsem általános példának.
Így zajlott egy középkori lánykérés
A középkori nők millióinak névtelen tömegei ugyanakkor teljes mértékben ki voltak szolgáltatva a patriarchátusnak. Mint köztudott, a szerelmi házasság a lehető legritkábban fordult elő: a házastársat a szülők, ritkábban a házasságközvetítő választotta; a leánykérés sem a fiatal férfi, hanem családjának legtekintélyesebb tagjának a feladata volt. Ezután a fő- és köznemeseknél a lányos apa, ha szimpatikus volt neki a férjjelölt (értsd: elegendő birtokkal rendelkezett), odaígérte neki a lányát. Ekkor gyűrűt váltottak, majd következett a rokonság jelenlétében a kézfogó, amit így ír le egy későbbi, 18. századi forrás: a vőlegény a „környülállóknak térdet hajtott, czifrán, kardoson, lódingoson az leányhoz ment, és mintha kézfogással az következendő házasságra kötelezték volna magokot, az legény szép gyengén az kezinek első ujjai végével megütötte az leányasszony keze ujjainak végit”. Ezután már ajándékokkal is kedveskedhettek egymásnak; ha tudtak írni-olvasni, levelet is válthattak, majd megtörtént a lakodalom. Ha a nő tiltakozott volna a házasság ellen, testi fenyítéssel vagy kitagadással igyekeztek rábírni, hogy fogadja el apja és családja választását. Válásra nagyon ritkán és csak kivételes esetben kerülhetett sor; például akkor, ha a férjről kiderült, hogy impotens.
Egész életükben gyámság alatt álltak
A házasságkötés után – mi sem természetesebb – a nőnek a férje akaratát kellett követnie. A nők egymás után szülték a gyerekeket, és mivel óriási volt a csecsemőhalandóság, sokszor el is temették őket. A nők – amint azt Werbőczy István törvénykönyve, a 16. századi Tripartitum kimondta – gyakorlatilag egész életükben gyámság alatt álltak: gyermekkorukban apjuk, házasságuk után a férjük, özvegyként pedig felnőtt fiúgyermekük gyámsága alatt. A nők nem is örökölhettek, csak leányágon, ami azt jelentette, hogy mindennek csak a negyedét kapták meg. Minderre – legalábbis Werbőczy szerint – azért volt szükség, mert
„asszonyok és hajadonok nem szoktak fegyverrel katonáskodni és az ellenséggel küzdeni s ezt nem is tehetik; s ez okon nem illetik azok a jószágok a leányágat.”
Nem volt tehát egyszerű még a nemesasszonyok élete sem a középkori Magyarországon, de a jobbágysorban lévő nőknek még kevesebb beleszólásuk volt a saját életükbe. Napjaik hajnaltól estig munkával teltek; nemcsak a háztartási teendők nyomasztották őket, hanem a mezőgazdasági munkából is kivették a részüket. Mosás, takarítás, kenyérsütés, főzés, az állatok gondozása, a kert művelése, valamint a téli időszakban a szövés és a fonás mind kizárólag a nők feladatkörébe tartoztak. A mezőgazdasági munkákat tekintve aratáskor a férfiak kaszáltak, a nők marokszedőként dolgoztak, de egyéb termények betakarításából és a szüretelésből is kivették a részüket.
Női munkák a középkorban
A középkori parasztok agyagpadlós házakban laktak, 20-30 négyzetméteren több generáció élt együtt. Skanzenokban még ma is meg lehet tekinteni a füstöskonyhákat: kémény hiányában a füst a mennyezetbe vágott füstlyukon vagy az ajtón, esetleg a falba vágott, szűk nyíláson át távozott. A házimunkát, a gyereknevelést nem vették „munkaszámba”; a városokban ellenben előfordult, hogy egy-egy nő valamilyen kézműves tevékenységével ismertségre és kiterjedt vevőkörre tett szert. A 15-16. században a budai nők jeles fonóasszonyok hírében álltak, és Margit hercegnő szentté avatása során az egyik tanú, bizonyos Meza asszony, esztergomi aranyszövő volt. A fonást, szövést kifejezetten női munkának tartották: a „rangsorban” legalul álltak a fonók, őket követték a szövők, majd a hímzők – és a csúcson álltak az aranyszövők.
Maradtak fenn adatok sütő- és főzőasszonyokról, valamint mosónőkről is (akik például az érseki udvar fehérneműit mosták). A bábák és a gyógyfüves asszonyok tudására nagy szükség volt, de az óvatosság sosem ártott: ők találták legkönnyebben magukat a vádlottak padján a boszorkányperekben. A kolostorokban az apácáknak lehetősége volt különböző mesterségek művelésére: 1495-ben a kassai apácákról jegyezték fel, hogy mesterei a gyertyaöntésnek, és ők látják el gyertyákkal a kassai kereskedők testületét is.
Ha szívesen olvasnál még a középkori apácák életéről, ezt a cikket ajánljuk.
