Áldás, ha a munkád a hobbid is egyben – ez nem vitás. Ha pedig valami mindezzel egy jó ügyet szolgálsz, akkor igazán nem lehet okod panaszra az életben. Frances Glessner Lee a kézművesség szeretetét kötötte össze az orvostudomány iránti érdeklődésével. Ebből pedig valami fantasztikus kerekedett: bűnözők ezreinek nyomaira bukkanak így, és ítélik el őket a fejlett helyszínelő technikák és a törvényszéki orvostudomány segítségével.
Ám azt kevesen sejtik, hogy mindez honnan indult, és hogy mi a szerepe ebben a chicagói születésű nőnek és az ő mandulagyulladásának, pedig az összefüggés egészen hétköznapi. Glessner kislány korában csúnyán megbetegedett, és az orvos egy veszélyes kezelést javasolt, mire a szülők úgy döntöttek, másodvéleményt kérnek. Glessnert végül megműtötték, felgyógyult a betegségből és innen indult az orvostudomány iránti érdeklődése.
Innen indult a nyomozás nagyasszonya
A New Hampshire-ben töltött nyári vakációk alkalmával a helyi orvosok megengedték Glessnernek, akinek akkor még semmilyen egészségügyi képesítése nem volt, hogy velük együtt látogassa a betegeket, és így szerzett tapasztalatot a betegek ápolásában. Testvére egyik barátjának, George Burgess Magrath-nek a törvényszéki orvostudomány terén történt vizsgálatai, amelyeket a Harvard orvosi karán végzett, szintén inspirálóan hatottak rá, így amikor egy kisebb vagyont örökölt, úgy döntött, ezt a tanulmányaiba fekteti. Később, amikor Magrath a patológia professzora lett a Harvardon, és ezzel egyidőben Boston vezető orvosszakértőjévé nevezték ki, Glessner és ő együtt kampányoltak azért, hogy a halottkémeket orvosszakértők váltsák fel a nyomozások során.
A 19. és a 20. század fordulóján a törvényszéki orvostudomány még gyerekcipőben járt Amerikában, a nyomozók a helyszínen sokszor tönkre tették a kulcsfontosságú bizonyítékokat, vagy egyszerűen nem is foglalkoztak velük, és csak keveseknek volt bármilyen egészségügyi képzettségük, így a halál okát nem tudták megállapítani. Glessner és kollégái azon dolgoztak, hogy ezen változtassanak, viszont a képzéshez új eszközökre volt szükség.
Így nyomozott Glessner
A nő, aki Amerika első női rendőrkapitánya lett, rendkívüli módszerrel állt elő az 1940-es években: babaház méretű diorámákat készített saját kezűleg, és elképesztő pontossággal rekonstruálta a helyszínt és a nyomokat. Szó szerint mindent: a golyó ütötte lyukak szögét, az áldozat bőrének elszíneződését, a kilincsek helyét az ablakokon, még a vérnyomokat és a cigerettacsikkeket is – ezeket saját maga sodorta. De ha például egy levelet találtak a helyszínen, akkor azt egy egyszálas ecsettel festette meg miniatűr papírra, de apró zoknit is kötött, vagy elkészítette az ajtók és ablakok működő, kicsiny makettjét is.
Erle Stanley Gardner író, a Parry Mason-rejtéyek szerzője, és Glessner közeli barátja ezt írta a diorámákról:
„E modellek tanulmányázásával az ember többet tudhat meg egy óra alatt a közvetett bizonyítékokról, mintha hónapokon keresztül elvont teóriákat tanulmányozna.”
Glessner a kézügyességét már kislányként is használta, így a diorámák elkészítése, noha időigényes volt, nem okozott fejtörést a nő számára, viszont az így előállított – mai kifejezéssel élve – virtuális valóság, elképesztően sokat segített abban, hogy a tanulók pontosan megvizsgálhassanak minden részletet, nyomot és a megfelelő következtetéseket vonják le a látottakból. A Nutshelleknek (magyarul dióhéjaknak) nevezett diorámákat még ma is használják oktatási célokra Baltimore-ban.
Glessner hatása a helyszínelés módszertanára vitathatatlan, ám ennél többet is tett: olyan ügyeket oldott meg forradalmi módszerével, amelyek sokszor eltűntek az igazságszolgáltatás labirintusában, vagy amelyeket előítéletek öveztek, ahol nők, szegények vagy a társadalom perifériáján élők voltak az áldozatok.
Ha érdekelnek a történelmi bűntények, ez a cikkünk neked szól.
