Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ausztriának a Harmadik Birodalomhoz történő csatolása, az Anschluss után fogalmazódott meg a gondolat Adolf Hitlerben, hogy szülővárosában, Linzben hatalmas művészeti központot hozzon létre, amely legfontosabb épületének a Führermúzeumot szánta.
A Führermúzeum és a művészeti központ sosem valósult meg – egyedül a Nibelungen híd készült el a tervezett épületek közül. Ám ennek ellenére már a második világháború kirobbanása előtt megkezdődött a megfelelőnek ítélt, vagyis nem „elfajzott” alkotások összegyűjtése. Hitler számára ugyanis roppant fontos volt a művészet, és a Führermúzeum is kiemelt jelentőséggel bírt.
A Hitlermúzeum ötlete
Egy grandiózus múzeum megalkotásának terve már 1925-ben megfogalmazódott Hitlerben – igaz, ekkor még nem Linz volt a helyszín, hanem Berlin, és alapvetően német alkotásokat gondolt kiállítani. A Német Nemzeti Galéria igazgatójának saját magát szánta, a Frigyes Császár Múzeum (ma: Bode Múzeum) által inspirált, két részből álló épületben 28, illetve 32 termet alakítottak volna ki. Feljegyzései szerint Hitler még azt is pontosan eltervezte, hogy melyik helyiségben mely festők kapjanak helyet.
A müncheni Német Művészetek Házának (az alapkövét maga Hitler fektette le) elkészülte, valamint az Anschluss után azonban a Führer tervei megváltoztak: úgy döntött, hogy a tervezett múzeumot Berlin helyett ausztriai szülővárosában, Linzben kell fölépíteni. A koncepció is átalakult, miután Hitler 1938-ban hivatalos látogatást tett Rómában, Firenzében és Nápolyban, ahol lenyűgözték az itáliai múzeumok tárlatai. Kizárólag német művek bemutatása helyett
Európa, sőt, az egész világ legnagyszerűbb múzeumát kívánta megalkotni, a – szerinte – legkiválóbb festők és szobrászok alkotásaival.
Hitler és a művészet
De vajon mi alapján dőlt el, hogy milyen művészek mely képei kaphatnak helyet a Führermúzeumban? A kérdés roppant nagy jelentőséggel bírt. Hitler előélete révén (festőnek készült, csak nem vették föl a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára – részben ezért nem szerette Bécset) jól tudta, hogy a művészetnek milyen komoly hatása lehet az emberekre, és persze propagandaminisztere, Joseph Goebbels is pontosan tisztában volt ezzel.
Így meg kellett határozni a nemzetiszocialista rendszer szempontjából kívánatos, árja művészet paramétereit, és ezzel párhuzamosan természetesen azt is lefektették, hogy mi tekintendő „elfajzott művészetnek”.
Goebbels 1937-ben bízta meg Adolf Zieglert, Hitler kedvenc festőjét, hogy tisztítsa meg a német múzeumokat az „elfajzott” alkotásoktól. Ez leginkább modern, nehezen értelmezhető műveket jelentett: az expresszionista, futurista, absztrakt vagy más avantgárd irányzatokba sorolható alkotások kerültek ebbe a kategóriába, míg a klasszikus irányzatok festményeit, főként azokat, amelyek magas, izmos, hősies alakokat ábrázolnak, árjának minősítették. „Egész vonatszerelvények sem lettek volna elégségesek, hogy kitakarítsuk ezt a szemetet a német múzeumokból. Ez azonban meg fog történni, éspedig igen rövid időn belül” – mondta Ziegler a náci párt hivatalos lapjának, a Völkischer Beobachternek.
A kívánatos és megsemmisítendő alkotások szétválasztása azonban nem ment mindig zökkenőmentesen. Több náci vezető kedvelt és birtokolt olyan alkotásokat, amelyekről később kiderült, hogy „elfajzottak”. Heinrich Himmler például odavolt a misztikus-törzsi német festményekért, Alfred Rosenberg pedig az egyszerű földműveseket ábrázoló romantikus képeket és a falusi tájképeket kedvelte. Ezek egyike sem szimbolizálta megfelelően a náci világképet.
Adolf Ziegler 1937-ben két kiállítást állított össze Berlinben: az „A német művészet nagy kiállítása” és az „Elfajzott művészet” című tárlatot.
A megnyitó előtt nem sokkal a Führer is fölkereste mindkét kiállítást, és nem volt megelégedve a válogatással: Goebbels naplóföljegyzése szerint Hitler teljesen „megvadult a dühtől”, és több mű „besorolását” meg kellett változtatni. A kiállításokat 1937 júliusában nyitották meg. „Önök itt egy kiállítást láthatnak, amely azokat a műalkotásokat mutatja be, amelyek hosszú éveken át a zsidó műkereskedelem ösztönzésére és az egész sajtó propaganda-hadjáratának segítségével, ideértve a kritikát is, igényt tartottak arra, hogy mint nagy kinyilatkoztatások szerepeljenek.
Ezek a szörnyűségek, amelyek itt körülöttünk a falakon függenek, csak megdöbbenést és undort keltenek bennünk”
– mondta Ziegler az „Elfajzott művészet” megnyitóján tartott beszédében – a tárlat nem bízta a véletlenre az értékítéletet: a kiállított művek sokszor a földön vagy a falhoz támasztva álltak kaotikus összevisszaságban, mellettük a falon – olykor rajtuk – becsmérlő megjegyzésekkel.
Főként német művészek alkotásain borzonghattak a látogatók, ám azért sikerült helyet szorítani például Picasso, Chagall és Kandinsky néhány festményének is.
Művészeti központ és városfejlesztés
Miközben lefektették a kívánatos művészet ismérveit, Hitler tervei Linz városával egyre grandiózusabbakká váltak. A Harmadik Birodalom kulturális fővárosát akarta megalkotni – a projekt felügyeletével egy hithű náci építészt, Hermann Gieslert bízta meg. A tervek szerint egész Linz átalakult volna, fölülmúlva Bécset, amelyet Hitler kifejezetten utált, szépségében túlszárnyalva Budapestet. Új városháza, (náci) pártközpont, vasúti pályaudvar, stadion, közösségi ház, több egyetem és planetárium építése szerepelt az elképzelések között.
A tervezett művészeti centrum központi épülete a Führermúzeum lett volna. Ennek terveit nagy vonalakban maga Hitler dolgozta ki, a körülötte levő épületekben színház, koncertterem, könyvtár, opera- és operettház, mozi működött volna, valamint egy szálloda, az Adolf Hitler Hotel. A jelentősebb épületek egy széles sugárút mentén helyezkedtek volna el.
Összerabolt múzeum
A Führermúzeumba szánt alkotások egy elenyésző részét megvásárolták – a Führer megbízásából Heinrich Heim például többször is elutazott Olaszországba és Franciaországba, hogy műkincseket vegyen. Sok festményt ajándékba kapott: minden évben születésnapjára rengeteg művészeti alkotást adtak neki. A legtöbb műkincset azonban elkobozták vagy ellopták – a legtöbbször zsidók otthonaiból és magángyűjteményeiből. Az Anschluss után egy héttel Hitler rendeletet adott ki, amely szerint minden Ausztriában lefoglalt alkotás sorsáról személyesen kíván dönteni. 1939-ben létrehozták a Linzi különbizottságot, amelynek vezetője Hans Posse lett, aki különleges hatáskörökkel rendelkezett: fő feladata az volt, hogy műkincseket gyűjtsön a linzi múzeum részére. Részben a Führermúzeum számára gyűjtött alkotásokat az Alfred Rosenberg vezette Rosenberg bevetési törzs, az ERR is.
A háború utolsó éveiben Hitler elrendelte, hogy készítsenek makettet a kulturális központról. Az 1945. február 8-ára virradó éjszaka Giesler teherautón Berlinbe szállította a modellt, és egy nappal később a Führer legbizalmasabb emberei társaságában meg is nézte a Birodalmi Kancellária pincéjében – az egész Linz-projektet ugyanis még korábban államtitoknak minősítették. A beszámolók szerint a Führert lenyűgözte a makett. „Sokáig tanulmányozta, láthatóan gondolataiba merülve. Amíg Giesler Berlinben tartózkodott, Hitler naponta kétszer elkísérte, hogy megnézze a modellt, délután és éjszaka” – írta Ian Kershaw angol történész Hitlerről szóló könyvében.
Ahogy a náci Németország háborús veresége egyre közeledett, ahogy az elkerülhetetlen vég egyre megkérdőjelezhetetlenebbé vált, úgy töltött egyre több időt a Führer a kancellária pincéjében, a makettet tanulmányozva. Ahogy Kershaw fogalmaz: „egy olyan város makettjét nézve, amelyről tudta, hogy soha nem fog felépülni, Hitler fantáziavilágba menekülhetett, felidézve ifjúkori álmait, amikor barátjával, Kubizekkel Linz újjáépítéséről ábrándozott”.
Noha roppant fontos szerepe volt a francia műkincsek lefoglalásában és ellopásában, Bruno Lohse a háború után megúszta, hogy felelősségre vonják. Itt olvashatsz róla bővebben.
