Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Budapest I. és II. kerületében ma már nem sok jele van annak, hogy egy patak szelte és szeli át Krisztinavárost és a Tabánt. Pedig az Ördög-árok sokáig meghatározó jelentőséggel bírt a budaiak életében, még ha ez sokszor nem is volt kifejezetten pozitív.
„Soha nem ért az ördögi elnevezés valamit találóbban” , „méltó Belzebubhoz”, „századok bűzös iszapja és csatorna-mocska gyűlt meg az ördög árkában” – néhány korabeli vélemény a Budát átszelő patakról, az Ördög-árokról. De vajon mivel érdemelte ki a Nagykovácsi határában eredő vízfolyás ezeket a nem éppen hízelgő jellemzéseket?
Nagykovácsitól a Döbrentei térig tart
Az Ördög-árok körülbelül 20 kilométeren át folyik a főváros budai oldalán. Nagykovácsi határától egészen a Dunáig tart, közben átfolyik Remeteszőlősön, a Remete-szurdokon, Máriaremetén, a Hűvösvölgyön, majd a Hűvösvölgyi út mentén halad tovább. Miután átszeli a Városmajori parkot, a Maros utca és a Krisztina körút nyomvonalán halad, hogy egy kis tabáni kitérő után a Döbrentei térnél érje el a Dunát. Valaha Paulus-pataknak, majd Kovácsi-pataknak is hívták,
a középkorban nevezték el Teufelsgrabennek, amely németül szó szerint Ördög-árkot jelent – ez a név rajta is ragadt.
Máriaremetétől ma már vagy a föld alatt, vagy pedig kikövezett, kibetonozott mederben folydogál – már amikor van benne egyáltalán víz –, ám ez nem volt mindig így.
A 19. század második feléig az időjárástól függően változott a vízmennyisége: szárazabb időben alig csordogált némi víz a mederben, egy-egy eső után viszont kifejezetten erős sodrású patakká változott. Köze lehetett a Tabán elnevezéséhez is: a városrész neve a török időkből származik, a Debágháné szóból ered, ami Tímár-telepet jelent. Márpedig a bőrkészítéshez víz kellett, így a Tabán girbegurba utcácskáin található apró házakban gyakran űzték ezt a foglalkozást.
Csatornának használták az Ördög-árkot
A 19. század elején a Rácváros (a Tabán) Buda legsűrűbben lakott területe volt. A különösebb tervezés nélkül fejlődő városrész egyre szűkebb, támfalak közé szorított mederbe kényszerítette a patakot, amelyet a helyiek csatornázás híján szennyvízelvezetőnek is használtak. Sőt, a szemetet is gyakran ide borították. Így már érthetőbbek a fenti vélemények, amelyek közül az egyik a Vasárnapi Újságból származik: „századok bűzös iszapja és csatorna-mocska gyűlt meg az ördög árkában, bemételyezve miasmáival a különben oly tiszta és üde budai levegőt, s a ragályok fenyegető vészét hordva kigőzölgésével az egész környék házaiba. E nagy, majdnem egész hosszában boltozatlan árokban
gyakran hetekig megakadt száz meg száz csatorna minden hulladéka, míg csak olykor egy-egy könyörületes záporeső nem vállalta magára a csatornatisztitó szerepét,
végig zúdítva a hidegkúti lapályon minden nagy esőzés után erősen meggyűlő vizek sebes árját az Ördög-árkon, s magával ragadva bűzös tartalmának egy részét a közel Duna medrébe.”
Nem csoda, hogy a helyiek örömmel fogadták, amikor a Fővárosi Közmunkák Tanácsa nem sokkal 1870-es megalakulása után döntést hozott a patak befedéséről. A munkálatok mellett még egy érv szólt: az Ördög-árok, amelynek fő ága, a Nagy-Ördög-árok a hűvösvölgyi Nagy-réten egyesül a Kis-Ördög-árokkal, a Budai-hegyek hatalmas területéről gyűjtötte össze a csapadékot. Így egy-egy nagyobb esőzés hatására sokszor elárasztotta a környéket – 1837 pünkösdjén például hatalmas károkat okozott a medréből kilépő patak. A munkálatok 1872. március 5-én kezdődtek, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa megbízásából Buzzi Bódog és Kéler Napoleon vállalkozók kezdték meg a beboltozását a Horváth-kertnél, amelyhez a Fővárosi Pénzalap 376 ezer forint fedezetet biztosított.
A „Borzalmak éjjele”
Úgy tűnhetett, hogy az Ördög-árok ügye megoldódott. Ám a patak még egy utolsó, nevéhez méltó meglepetést tartogatott. A munka még javában folyt (csak a legalsó szakasz befedése készült el), amikor 1875. június 26-án hatalmas vihar, eső és jégeső zúdult Budára és környékére.
„Nincs kifejezésünk annak a záporesőnek jellemzésére, mely egy félóra alatt ölnyi mély tavakat varázsolt az „ecce homo-rét” s a Városmajor helyén, kavargó, tomboló, vadul tovarohanó hullámokkal töltötte meg a Vérmező alantas lapályát, bősz folyammá dagasztotta az Ördög-árok posványos vizét, és falakat, kerítéseket, hidakat, gátakat döntve,
nyargalt a Krisztinaváros és Tabánnak, hogy ott kilőtt, várostromló lövegek erejével bezúzza és forgáccsá tépje a bezárt kapukat,
fölrepessze az Ördög-árok régi boltozatát – mintha dinamittal robbantották volna légbe –, és egész sorát a házaknak gyúrja romhalmazzá, mintha hitvány kártyavárak lennének” – jelent meg a Vasárnapi Újságban egy tárca annak a szombati napnak az eseményeiről Borzalmak éjjele címmel.
A szerző beszámolója nem túlzás: a Krisztina- és Rácvárosra zúduló csapadék, valamint a patak vízgyűjtő területének többi részéről érkező hatalmas vízmennyiség mind az Ördög-árok keskeny medrében próbált utat törni magának. A máskor csendesen (és bűzösen) csordogáló patak hamar elárasztotta az egész környéket. Az Attila úton például a házak ablakán folyt be a víz, Krisztinavárosban szinte csak az Iskola utcában található, kissé magasabban fekvő Karátsonyi-palota nem rongálódott meg. „Mikor az árok medre megtelt zuhogó vízzel, melyet mindig magasabbra korbácsolt a patakokban tóduló ár, az összeszorított zuhatag utat keresett magának, s magasra dagadva, néhány pillanat alatt benyomta a házak oldalait.
Oly könnyű munka volt az neki, mint nekünk a porzós tál homokjában medret húzni a merítő kanállal”
– írta a Vasárnapi Újság szerzője. Ám az igazi pusztítást ott vitte végbe az Ördög-árok, ahol a föld alá próbálták kényszeríteni. A víztömeg szétvetette a már megépített boltozatot, a rajta levő házak jelentős részét beomlasztva. Az ár köveket, hatalmas sziklákat sodort magával – olyan méretűeket is, amelyeket később csak robbantással tudtak eltávolítani –, sőt, koporsókat és halottakat is kimosott a tabáni temetőből. Kamermayer Károly budapesti polgármester Paksról kapott értesítést arról, hogy koporsók úsznak a Dunán – a főváros csavargőzöst küldött a halottak hazaszállítására.
Gyűjtést rendeztek a károsultaknak
A pusztítás mértéke csak a vihar és az ár elvonultával vált igazán nyilvánvalóvá. Horváth Farkas, a főváros csatornázási munkálataival foglalkozó mérnök beszámolója szerint az utca sok helyen a kövezettel együtt egyszerűen eltűnt, a helyén csak tátongó gödrök maradtak, ám az épen maradt útszakaszokat is 3-6 lábnyi (1-2 méter) iszap borította. „Lucifer kacaját elnyelte a pokol őrült dühöngése, a láncaikról szabadult fúriák vad ordítása s a föld nyögött tehetetlenül.
Az »Ördögárok« Dunává, tán tengerré lett, mely hegyről rohant alá.
Elsodort, elsepert mindent, embert, állatot, fákat, szikladarabokat, házakat, mindent, mi útjába akadt. Pedig igen sok mindenféle akadt útjába!” – írta naplójába az árvízről Csorba Géza, Táncsics Mihály veje.
A helyreállítás költségei olyan hatalmasok voltak, hogy Tisza Kálmán belügyminiszter körlevélben kért segítséget a károsultak számára. Párizsban és Londonban is gyűjtöttek adományokat, az egyik Rothschild egymaga 5000 frankot ajánlott fel. A károk helyreállítása után tovább folytatták a patak befedését: 1878-ban a Városmajortól a Dunáig elkészült a munka. Ezen a nyomvonalon jött létre az Árok utca, a Tabán legszélesebb utcája – a mai Krisztina körút elődje.
1920-ban aztán a városmajori szakaszt is befedték – ez később a városmajori templom építésére is hatással volt: a harangtorony ugyanis a patak bebetonozott medre miatt került a főépülettől távolabb; a kettőt árkádsor köti össze. A földfelszínről eltűnt pataknak még egy szerepe volt a magyar történelemben: a második világháborúban, 1945 februárjában az oroszok által ostromlott városból az Ördög-árok csatornáján próbált meg kitörni a német és a magyar parancsnokság, ám a kísérlet kudarcba fulladt.
Az Ördög-árok még befedése után is sokáig a főváros szennyvízelvezetőjeként működött, egészen a csepeli szennyvíztisztító 2009-es üzembe helyezéséig. Azóta az Erzsébet-híd közelében található nyílás csapadékos időben túlfolyóként funkcionál.
A Tabán sorsa a későbbiekben sem alakult túl jól: az 1930-as években a városvezetés a lerombolása mellett döntött.
