Az élet, ahogy mondani szokás, olykor túlszárnyalja a regényírói képzeletet. Így történt ez Krúdy Gyula esetében is: az író, aki mint köztudott, nem vetette meg a testi örömöket – szerelmet és étkezést is beleértve –, viszonyt egy asszonnyal, végül azonban annak lányát vette feleségül. A happy end viszont, mint a valóságban oly sokszor, náluk is elmaradt.
Krúdy Gyula az 1910-es évek végén már ismert és „befutott” írónak számított: A vörös postakocsi, a Szindbád-novellák és az Aranykéz utcai szép napok lapjain megteremtette azt a múltba merengő, álomszerű, édes-bús, részletgazdag és összetéveszthetetlen világot, ami miatt tisztelői olyannyira kedvelik. Saját élete viszont nem tűnt éppen felhőtlennek: házassága, amelyet Spiegler Bella tanítónővel kötött, igencsak kihűlőfélben volt.
Románc a Royal Szállóban
Az író nőismeretségei, ahogyan lánya, Krúdy Zsuzsa fogalmazott, „főleg a művész- és a félvilágból adódtak”, de akadt közöttük jómódú polgárasszony és miatta gyufát ivó cselédlány is. Az író elköltözött otthonról, szállodákban lakott – például a körúti Royal Szállóban (ma: Corinthia Hotel Budapest), ahol szinte családtagként kezelték. A háromgyermekes, nős Krúdy viszonyt kezdett a szálló tulajdonosnőjével, Várady Gyuláné Kelemen Reginával, akinek alakját írásaiban is megörökítette: „…tüzes tekintetű, kreolképű, kicsit göndörkés fekete-hajú, a nagyon fehér nyakán göndörített fürtöcskékkel” – írta egy helyen. Másutt így fogalmazott: „Azok közül a meggyhez hasonló ropogós asszonyok közül való volt, akik nem puhulnak el (mint a szőkék), hanem sajátságosan, mindig megőrzik bizonyos frissességüket.”
Regina (vagy ahogy az író nevezte: Rezsán) második házasságában élt férjével, Várady Gyulával, de első házasságából már született egy lánya, Várady-Rózsa Zsuzsa. Rezsán – saját lánya visszaemlékezése szerint – nem bizonyult melegszívű anyának: rideg volt és önző.
„Soha egy kedves szót, meleg ölelést nem kaptam”
– panaszkodott később Zsuzsa, akihez még nevelőapja, a szállodás Várady is kedvesebb volt, mint saját édesanyja.
Siófoki találkozás
Amikor azonban Zsuzsi 16 éves lett, édesanyja valamiért úgy döntött, kicsinosítja. „Anyámmal nem tudom, mi történt, talán nyert a kártyán, vagy egyszer ki akart emelni a gyerekszobából, de kitett magáért. Csináltatott egy gyönyörű halvány rózsaszínű ruhát, s ehhez egy nagy fekete bársonykalapot. Nagyon csinos voltam. Ahogy mondták: mint egy eleven nyíló rózsabimbó!” Ekkor, 1915 nyarán történt, hogy Zsuzsa, anyja és nevelőapja társaságában a Balatonhoz utazott. Velük tartott Krúdy is: Siófokon ittak pertut, és ott kezdődött szerelmük története is. Krúdy 1918 nyarán vetette papírra Az útitárs című novelláját, Váradyék kisörsi nyaralójában; az írás ajánlása – „Zs-nak” – jelzi, hogy kezdtek komolyra fordulni az érzelmek.
Ilyen volt Krúdy 16 éves szerelme
Milyen volt Zsuzsa? Hívjuk segítségül ismét Krúdyt, aki róla mintázta az említett Az útitárs Eszténa nevű szereplőjét, a Bukfenc Gyöngyvirágját, az Asszonyságok díja Natáliáját és a Rezeda Kázmér Tinijét is: „Tini annyiban hasonlított anyjához, hogy még megtermett leánynak látszott, aki bizonyára jól tornászik.
Rövid iskolaszoknyája alól előbukkanó lábai, mint az atlétáké, akiknek szilárdan kell állani: a lépésnél kissé távol estek egymástól.
(…) De az arca, ez a tiszta és szent arc nem hasonlított anyjáéhoz. Barna volt ugyan, de csak mint a Szűz Mária a katolikus házak gyermekszobáiba akasztott képein. Ha szeméről nyomban nyilatkozni kellett volna Rezedának, nem mondhatott volna mást, hogy leginkább egy kis szarvastehénhez hasonlított, aki gyanútlanul legelész valahol az erdőszélen. Jóság és szenvedés volt ebben a szemben, mint azoknak a leánygyermekeknek a szemében, akik anya nélkül nőnek fel. És Szilvia keskeny ajkai helyett egy furcsa kis szájjal találkozott Rezeda. Ez ajkak felett még nem múltak el a hosszú keserves gyermekkori sírások emlékei, mintha minden percben visszatérhettek volna.”
„Megnézem a gyerekeket!”
Krúdy továbbra is járt Váradyékhoz, s ekkor „megnézem a gyerekeket!” felkiáltással gyakran meglátogatta Zsuzsát és testvérét, Editet is szobájukban. Később az iskola előtt is megvárta Zsuzsát: „Télen is rövidkabátban, vékony sétapálcával jött értem.
Olyan szép volt, hogy a tanárnőim is rajta felejtették a szemüket”
– emlékezett vissza Zsuzsa. Az író hazakísérte – majd ott maradt Váradyéknál, hogy Rezsánnak kurizáljon.
„Gyöngédséggel és szeretettel gondolok reád”
Krúdy, a szavak mestere Zsuzsa tizenhetedik születésnapján levélben tette a szépet: „Eszedbe jut-e a siófoki nyár, a pesti tavasz, és öreg barátod s ősz feje megjelenik emlékeid között?! Tizenhetedik születésnapodon oly gyöngédséggel és szeretettel gondolok reád, mint egy szomorú férfiú, aki elhagyott kertben tavaszi reggelen rózsát tart az ujjai között és minden öröme már csupán a virágnak üde illata.” A szép szavak nem maradtak hatástalanul: elcsattant az első csók, egymásba szerettek, Krúdy pedig elköltözött a Gellért Szállóból a Margitszigetre, és megszöktette kiskorú szerelmét: Rezsán (más források szerint a nevelőapa Várady) a siófoki vasútállomáson kapta el Krúdyt és a lányt, akit hiába ítéltek szobafogságra, ismét megszökött, és az íróhoz költözött.
Szerelem vagy kisajátítás?
Nincs szándékunkban a női nem ismerőjeként és tisztelőjeként számontartott Krúdy Gyulát letaszítani az irodalmi piedesztálról, de Zsuzsinak írott, házasság előtti leveleiből (és abból a tényből, hogy első feleségét, Spiegler Bellát eltiltotta az írástól, holott Satanella néven tehetséges írónőnek indult) mai szemmel nézve nem annyira a mindent elsöprő szenvedély nyomai érződnek, hanem a nőt kisajátítani, a nőn uralkodni vágyó férfi alakja sejlik fel: „Hol vagy? Mit teszel? Gondolsz rám, vagy elfelejtettél? Ismét udvaroltatsz magadnak, mint ama emlékezetes éjszakán? Mit tettél velem? Nem ismerek magamra. Bőgni, ordítani, gyilkolni szeretnék a dühtől s elkeseredéstől. (…)
Az enyémnek kell lenned. Lehet, hogy meggyilkollak. Lehet, hogy boldoggá teszlek.
Félek magamtól. Segíts rajtam. Üzenj!” – írta például 1918. augusztus 24-én. De más leveleiben is hasonlóképp nyilatkozik meg: „Az enyém leszel, ha bármi történik, ha rámegy az életem”, „Ne tégy semmi olyant, ami felébresztené borzasztó féltékenységemet”, „Nem szabad többé gyermeknek lenned, nem szabad többé másnak tetszened, nem szabad idegen emberek, idegen szavait meghallgatni” – és még idézhetnénk.
Boldogtalan házasélet
Krúdy 1919-ben nagy nehezen elvált első feleségétől, és feleségül vette a várandós Zsuzsát. Hamarosan megszületett kislányuk, Krúdy Zsuzsa – Krúdy gyermekei sorában a negyedik. Az író azonban nem volt képes lemondani az éjszakai kimaradozásokról: fél évvel (!) házasságkötésük után, 1920 januárjában már így ír feleségének: „Kedves Zsuzsikám, én nagyon szeretlek téged. Ha éjszaka elmaradok, mindig lyukas a szívem, a könnyeimmel pedig alig bírok, mikor eszembe jutsz. Bocsáss meg nekem, ha nem jövök rendes időben haza. Jobban fáj az nékem, mint néked.” 1921 szeptemberében pedig már átsüt levele sorain az ingerültség: „Drága, egyetlen Zsuzsikám, az isten áldjon, mi van veled, hová tetted a jó, kedves higgadtságodat? Hol van az a jó eszed, amelyben én úgy bíztam valaha?… Anyagi baja mindenkinek van a világon, különösen olyanoknak, akik olyan nehezen keresik a megélhetésüket, mint mi. De a kétségbeeséstől még távol kell lennünk, bolonduljanak meg egyelőre a hitelezőink. Gondolj mindig szegény kis Zsuzsikánkra, mielőtt valami szamárságot csinálnál.
Most pedig gyere ide és hozzál egy félliter bort.”
Zsuzsa ekkor még mindig csak 22 éves volt. Krúdy mellett nem éppen olyan élet jutott neki, amiről valaha álmodozott: az író egészsége a húszas évek közepén megrendült, rengeteg adósságot halmozott fel, és bár féloldali szélütéséből viszonylag gyorsan felgyógyult, könyveit a gazdasági válságra hivatkozva nem jelentették meg. 1930-ban Óbudára költöztek, a Templom utcába: egy százesztendős házban laktak, ahol a hátsó udvarban Zsuzsa – egy korabeli riport szerint – tyúkokat nevelt és disznókat hizlalt. Krúdy ismét rászokott az alkoholra, boldogtalan felesége pedig mással vigasztalódott – amit Krúdy úgy igyekezett orvosolni, hogy megtiltotta, hogy elmenjen hazulról.
„Ha Te nem lennél, akkor anyu már nem élne”
2008-ban került elő Krúdy Zsuzsa hagyatékából az a levél, amelyben édesanyja hat oldalon keresztül magyarázza, miért is kellett időnként elhagynia a Templom utcai házat: „Kis szívem, azzal, hogy anyu elmenekül hazulról, az idegeit védi, igyekszik úgy élni, mint a többi normális nő, menti a saját maga megtiport életét, igyekszik kis morzsát kapni abból, amit életnek, boldogságnak neveznek (…) igyekszik, hogy bírja ezt az életet (…) még rettentő sok szenvedés és küzdelem áll előtte, megpróbálja végigcsinálni érted, mert ha Te nem lennél, akkor anyu már nem élne.” Az 1932-ben íródott levél idején Várady Zsuzsát már bensőséges érzelmi szálak fűzték egy mérnökhöz, akinek Bécsi úti lakásában tartózkodott akkor is, amikor Krúdy 1933-ban meghalt – és akihez a gyászév letelte után feleségül ment. Halála évében Krúdy már nyomorgott: kilakoltatás előtt állt, házában a villanyt kikapcsolták, de utolsó pénzéből még megkérte kislányát, hozzon neki egy üveg bort.
Ha tetszett az írás, bizonyára szívesen olvasnád az alábbi cikkünket is:
