A Buontalenti Grottót azért kezdték el építeni, hogy vízzel lássa el a Boboli-kertet. Ám ez a funkció az idők során fölöslegessé vált, és Francesco de’ Medici utasítására átalakították: műalkotásokat helyeztek el benne, megőrizve az épület barlangszerű jellegét. Az eredmény Firenze egyik legizgalmasabb látványossága lett.
Már a bejáratnál egyértelmű a látogató számára, hogy egészen különleges helyre érkezett. Ahogy a szemlélődő elhalad a kapu két oldalán elhelyezett szobrok – Baccio Bandinelli alkotásai: Apollón és Ceres – között, és belép az első terembe, nem könnyű eldöntenie, hogy természetes barlangban vagy mesterséges épületben jár, és hogy az őt körülvevő alkotások a természet vagy emberi kéz művei. Pedig a csodavilágot, amely a Buontalenti Grottóba érkezőket fogadja, építészek, szobrászok és festők hozták létre a 16. században.
I. Cosimo de’ Medici uralkodása alatt sok minden megváltozott Firenze városában. A köztársaság felszámolása után a Medici-Riccardi palotából családjával átköltözött a a Palazzo Vecchióba, majd 1560-ban, a felépülése után egy évvel megvásárolt Pitti-palotába. Hogy ne kelljen az egyszerű nép által használt utat használnia – és hogy ne férjenek hozzá az esetleges bérgyilkosok – udvari építészével felépíttette a Vasari-folyosót, amely otthonából közvetlenül a „munkahelyére” vezetett. Feleségének, Eleonora di Toledónak pedig új otthonuk mellé kertet építtetett. Niccolò Tribolo épp csak belekezdett a munkába, amikor meghalt, így a tervezést és a kivitelezést Bartolomeo Ammanati vette át.
A mester teljesen szembement az akkori szokásokkal, és szabályos felosztású kertet tervezett nagy nyílt terekkel, murvautakkal, szobrokkal és szökőkutakkal.
A park annyira jól sikerült, hogy stílusát utánozni kezdték az európai nemesek és uralkodók – a többi között Franciaországban, Hollandiában és Nagy-Britanniában is.
Vízgyűjtőből fantasztikus mesevilág
A Boboli-kerttel (neve a korábbi tulajdonosok nevének – Bogoli vagy Borgoli – eltorzított változatából alakult ki) egyetlen hatalmas probléma volt: nem volt honnan öntözni. Ezért csatornahidat (akvaduktot) építettek, amely a Arnó folyóból előbb a parkba, majd onnan a Palazzo Vecchióba vitte a vizet. Hogy a folyamatos vízellátás a legszárazabb, aszályos időszakokban is zavartalan maradhasson, a kert egyik sarkába – a Vasari-folyosó mellé – víztározót terveztek. 1557-ben Davide Fortini, Niccolò Tribolo veje állt neki a munkának, ám még ugyanabban az évben Giorgio Vasarihoz került át a projekt. Az építész különleges homlokzatot tervezett, amely meghatározta a belső tér későbbi átalakítását is.
Nem sokáig működött ugyanis víztározóként az épület, Francesco de’ Medici parancsára 1583 és 1587 között Bernardo Buontalenti belevágott az átalakításába. Munkája nyomán
a víztározó csodás transzformáción ment át: nemcsak freskók és szobrok kerültek bele, de az egész belső felületét olyanná változtatták, mintha a víz csepegő munkája alakította volna ki évszázadok alatt.
A műalkotásokat sztalagmitok és sztalaktitok veszik körül, szivacsos kőzetekből, márványból és vörös porfirból (félig kristályos, vulkanikus eredetű kőzet) készített dekorációkkal.
A képre kattintva galéria nyílik a grottó mesevilágáról!
Cseppkőbarlang szobrokkal és freskókkal
A grottó fő dísze egy gyönyörű Vénusz-szobor, Giambologna műve, amelyet a legbelső teremben helyeztek el. A szobák nincsenek teljesen egy vonalban, így a bejárattól is be lehet látni egészen a szoborig. Giambologna alkotása a manierista szobrászat kiemelkedő példája:
a körbe csavarodó nőalakot a művész úgy alkotta meg, hogy körbejárva minden oldalról teljes értékű legyen a látvány.
Nyolcszögletű alapzata azon elméletnek megfelelően készült, amely szerint egy szobrot alapvetően nyolc szögből lehet megtekinteni. Az alkotás annak ellenére pompásan illeszkedik környezetébe, hogy eredetileg nem ide készült – csak megformázása után mintegy 20 évvel, 1593-ban helyezték el a grottóban.
A másik két szoba is mesébe illő: az elsőbe Piero Mati alkotásai kerültek, a cseppkőszerű díszítésekkel körülvett és egymástól elválasztott freskók pedig európai, amerikai és afrikai állatokat ábrázolnak.
Eredetileg ennek a teremnek a sarkaiban voltak Michelangelo befejezetlen rabszolgaszobrai,
a Fiatal rabszolga, a Szakállas rabszolga, az Atlasz és az Ébredő rabszolga, mielőtt átvitték őket a Galleria dell’Accademiába, ahol ma is láthatók. (Az eredeti alkotások helyére beton másolatokat helyeztek.)
A második szoba díszítése sem kevésbé fantasztikus: sztalagmitokat és sztalaktitokat mintázó kőberakások, geometrikus panelek, valamint kagyló- és kőcseppminták veszik körül Vincenzo de' Rossi csodás alkotását, Thészeusz és Helené összefonódó, de nem szerelmesen összebújó alakját – a mű azt a pillanatot ábrázolja, amikor Athén királya elrabolja Zeusz és Léda leányát.
Michelangelo talán legnagyobb műve, a Dávid története is bővelkedik az érdekességekben: tudtad például, hogy a márványtömb, amiből a szobrász kifaragta, évtizedeken keresztül elhagyatottan állt a firenzei dóm udvarán?
