Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nagyjából fel lehet vázolni azt az eseménysort, amelynek eredményeként 1968-ban lángba borult Párizs, hogy ez a láng később a világ több pontjára is elterjedjen, és egy egész generáció forradalmát indítsa el.
Különféle narratívák igyekeznek megmagyarázni az események kirobbanásához vezető tényezőket, de valójában senki nem tudja pontosan, milyen ok munkálkodott a demonstrációsorozat hátterében, amely a polgárháború rémével fenyegetett Franciaországban, ahogy a poszterek és jelszavak tömkelegében a százezreket megmozgató tüntetéssorozat célját is nehéz volt körvonalazni.
Egy kvázi forradalom kibontakozása
Egy forradalom eseményeit hajlamosak vagyunk egy konkrét személyhez vagy eseményhez kötni. A párizsi „tavaszt” a történelem hajlamos Daniel Cohn-Bendit egyetemi aktivista François Missoffe francia ifjúsági és sportminiszter elleni kirohanásaihoz vagy a Párizs központjában lévő American Express iroda elleni támadáshoz kötni, ami után több diákot is letartóztattak. Az események gyors eszkalációjában azonban több tényező is közrejátszott.
A második világháború utáni világ a nyertes országokat sem hagyta változások nélkül, a régi, nagy prosperitást hozó gyarmati világ a végóráit járta. Nem volt ez másként Franciaországgal sem. A kül- és belpolitikai instabilitás, gazdasági válság társadalmi nyugtalanságot szült. És bár Charles de Gaulle reformintézkedései később megszilárdították a központi hatalmat, és egy évtizednyi nyugalmat, stabilitást hoztak az országnak, rendszerét a háború után született új nemzedék merevnek és diktatórikusnak ítélte meg. Ezen az érzületen tovább rontott egyrészt a francia társadalom merev és hierarchikus berendezkedése, a baloldali ellenzék politikai csődje – ami miatt a társadalmi problémák ellenzéki reprezentációja meghiúsult –, illetve a baloldali, forradalmi eszmék gyors terjedése a fiatalok körében, akik Che Guevara, Ho Shi Minh és Mao Ce-tung nézeteit éltették. Az Egyesült Államok Vietnám elleni véres offenzívájának képei bejárták a világsajtót, és óriási felháborodást váltottak ki a békepárti fiatalság körében. A vietnámi civilek legyilkolását vérlázító kapitalista bűntettnek ítélték meg, amit az amerikai fiatalok sem hagyták szó nélkül. Mindezek a körülmények Franciaországban egy robbanóeleggyé álltak össze 1967-re, 1968-ra pedig több százezres, a társadalom minden rétegét megmozgató tüntetéssorozat és erőszakhullám söpört végig Párizson és egész Franciaországon.
Az 1968-as párizsi események idővonala
A Párizsi Egyetem Nanterre kampuszához kötik a diáklázadás kezdetét, ahol a szigorú kollégiumi szabályok okoztak feszültséget, amelyek nem tették lehetővé, hogy fiúk és lányok együtt töltsék az éjszakát (tanulmányi vagy a szabadidő hasznos eltöltését célzó, egyéb, meg nem nevezett célból). Az egyetem területén létesült uszoda átadó ünnepségén egy Daniel Cohn-Bendit nevű diákaktivista hangot is adott nemtetszésének, és kritizálta a rendezvényen megjelent ifjúsági és sportminisztert, amiért az nem foglalkozik a fiatalok szexuális frusztrációival, mire a miniszter megkérte a diákvezetőt, hogy hűtse le kedélyeit a felavatott uszodában. Ettől nem illetődött meg a diákvezető, hanem csuklóból lefasisztázta a minisztert.
Kősőbb egy American Expres-iroda elleni támadás után a hatóságok több fiatalt is előállítottak. Ez ellen tiltakozva a Nanterre kampusz diákjai szimpátiatüntetést tartottak, ahol még több diákot tartóztattak le, köztük Daniel Cohn-Benditet is, akit később ki is utasítottak Franciaországból.
A tüntetések tovább folytatódtak, és ahogy elszabadultak az indulatok, úgy váltak egyre brutálisabbá a rendőrök és tüntetők közötti összecsapások, aminek hatására még több fiatalt zártak be, ami további demonstrációkat vont maga után. Az események előrehaladtával több egyetemet ideiglenesen lezártak, Párizs 1968 májusára csatatérré változott. Repült a macskakő, barikádokat állítottak, autók százait gyújtották fel. Részben a rendőrség túlkapásai miatt idővel a szakszervezetek is csatlakoztak a tüntetőkhöz. Ám a munkásokat tömörítő érdekképviseletek nem csupán a diákok iránti szolidaritás miatt vonultak utcára, hanem mert úgy érezték, a stabilitás útjára lépő Franciaország eredményeiből igen keveset profitálhattak a korábbi években. A sztrájkok valósággal megbénították az országot, ugyanis a francia munkavállalók mintegy kétharmada nem dolgozott.
A kormányzat hiába folytatott komoly tárgyalásokat a szakszervezetek vezetőivel, a munkások nem fogadták el a megállapodást. Ezt követően május 30-án 500 ezer munkás ment az utcára, azonban megjelent közel 800 ezer ellentüntető is, akik De Gaulle mellett álltak ki. A köztársasági elnök feloszlatta a nemzetgyűlést, és új választásokat írt ki júniusra.
A tüntetések végjátéka
A tüntetéssorozat, bár még 1968 júniusában is folytatódott, lassan kezdett veszíteni erejéből, és végül kifulladt. De Gaulle pártja megnyerte a választásokat, de a tüntetések ellenére is népszerű elnök egy elbukott reformkezdeményezés miatt egy évvel később lemondott.
Az egykori tüntetők egy része komoly politikai karriert futott be, a francia-német kettős állampolgár Daniel Cohn-Bendit, vagy ahogy társai becézik,Vörös Danny forradalmi hevülete is alább hagyott.
A kortársak és az egykori aktivisták megítélése kettős az 1968-as eseményekről. Egyrészt vitathatatlan, hogy közvetlenül semmilyen komoly eredményt nem sikerült elérniük. Közvetve viszont a tüntetéssorozat hozzájárult a francia oktatás és a francia társadalom liberalizálódásához, korántsem csak a szexus, hanem a társadalmi mobilitás és a társadalmi javakhoz való kiegyensúlyozottabb hozzáférés terén.
Ha tesztelni szeretnéd tudásodat az 1956-os forradalom és szabadságharc tárgykörében, kattints ide!
