Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha van város a Földön, ami „a világ legszomorúbb helye” címre pályázhatna, Vorkuta minden bizonnyal a lehetséges győztesek között lenne. Az északi sarkkörön túl, Szibéria egyik eldugott szegletében található település elsősorban a történelemnek köszönheti kétes hírnevét: 1931 és 1957 között kétmillió fogoly sínylődött itt embertelen körülmények között, akik közül sokan soha nem térhettek haza.
A szibériai város Európa legkeletibb pontja, egyben leghidegebb városa is: télen a hőmérséklet nem ritkán mínusz 50 fok alá esik. Fütyül a jeges szél, a nap csak órákra bújik elő (ha egyáltalán), és a mostoha körülmények (no meg a szénbányászat visszaszorulása) miatt a lakosság is lassan elszivárog.
Apokalipszis, most
2021-ben Maria Passer fotós végigfényképezte a cseppet sem vidám hangulatú Vorkutát és a közelében lévő hajdani szénbányászvároskákat. A képekről úgy tűnik, mintha egy disztópiába csöppentünk volna: kitörött ablakokon át ömlik be a hó a jobb napokat is látott lakásokba, beborítja a csillárt, a kanapét, a padlót. Az ember nélküli városban jégcsapok lógnak a radiátorokon, a lépcsőház korlátján és a házak homlokzatán egyaránt, és a hely sokkal inkább tűnik egy posztapokaliptikus film díszletének, mint valós városnak.
Vorkuta története
A lassan szellemvárossá váló Vorkuta története kevesebb mint száz évvel ezelőtt kezdődött. 1931-ben Georgij Csernov geológus szénmezőket fedezett fel a sarkkörön túl, a Vorkuta folyó mellett, amit Sztálin nem hagyhatott kihasználatlanul. A szénmező mellett geológustelepet hoztak létre, és a diktátor hamarosan a rendszer ellenségeit, illetve a hadifoglyokat ide száműzte. Vorkutlag néven létrejött a kényszermunkatábor, amely a Szovjetunió-szerte létező számtalan Gulag-tábor legnagyobbika volt, és amelyhez több kisebb tábor is tartozott.
Ezekben a létesítményekben 1931 és 1957 között kétmillió embert tartottak fogva, 21 ország állampolgárait. Becslések szerint 200 000 ember földi maradványait temették el a közelben, jelöletlen vagy jelölt sírokba. A foglyok között voltak írók, művészek, politikusok, a rendszer ellenségei; de ide került a sachsenhauseni koncentrációs tábor parancsnoka, Anton Kaindl is, több német hadifogollyal együtt. Magyarok is raboskodtak itt: az ismertebbek között találjuk Karig Sárát, ifj. Szamuely Tibort és Ortutay Elemért. Becslések szerint 500-600 magyar vesztette életét Vorkuta valamelyik táborában, katonák és civilek egyaránt.
Élet a Gulagon
A hazájuktól és családjuktól elszakított foglyok átlagosan napi 16 órát dolgoztak. Ők építették fel Vorkuta városát, rakták le a vasúti síneket, amely a mai napig összeköti az egykori bányászvárost a külvilággal. Táplálékuk minimális mennyiségű rozskenyérből, hajdinából, kevés húsból, halból és burgonyából állt.
Hogy ezt kiegészítsék, sokszor patkányokat vagy kóbor kutyákat öltek meg, hogy elfogyasszák őket.
Gyakran megesett, hogy szándékosan sérülést okoztak önmaguknak, hogy kórházba kerülhessenek, ahol hajszálnyival jobbak voltak a körülmények.
Nem lehetett megszökni
Megszökni gyakorlatilag lehetetlen volt. Ahogy az egyik túlélő, Szabó László fogalmazott:
Szökésre nem gondoltunk, az örök télben hová mentünk volna?! Ötszáz-ezer kilométer távolságban nem volt semmi. A biztos halálba szöktünk volna.
A végtelen hómező és az esetleges szökevényekre vadászó komi őslakosok azoknak is elvették a szökéstől a kedvét, akik valamilyen úton-módon átjutottak volna a háromméteres, szögesdróttal borított kőfalon és a néhány méterenként található őrtornyokból a területet pásztázó fegyveres őrökön, akiknek a munkáját reflektorok segítették. De a szovjetek biztosra mentek: „A kőfalon belül, nyolc méterre húztak egy kisebb szögesdrót kerítést, s a közöttük lévő területen a talajt felásták, és elgereblyézték. Továbbá még egy kisebb szögesdrót kerítés is volt, árammal töltve.”
Az embertelen körülmények miatt 1953-ban a fogvatartottak sztrájkba léptek. A vorkutai felkelésként is emlegetett megmozdulásnak végül az vetett véget, hogy a táborparancsnok utasítására az őrök a sztrájkoló foglyok közé lőttek, 53 ember halálát okozva. Sztálin halála után mindazonáltal némi enyhülés következett, sok foglyot hazaengedtek, bár a hazatérők gyakran csak árnyékai voltak hajdani önmaguknak, a Gulagon átélt testi-lelki megpróbáltatásoktól szenvedtek hátralévő életükben. Kénytelenek voltak magukba zárni az átélteket, hiszen az államszocializmusban nem sok reményük maradt a jóvátételre sem.
Vannak, akik önként költöztek oda
A kényszermunkatábort 1962-ben szüntették meg. A legtöbb foglyot a Vorkutlag bezárása után szabadon engedték, de sokan közülük továbbra is a városban maradtak: sem pénzük, sem otthonuk, sokszor családjuk sem volt már, mire kiszabadultak. Az ötvenes évektől kezdve sokan önként költöztek Vorkutára, hiszen a szénbányászat viszonylag jó fizetést kínált. Azoknak, akik nem a kényszermunkatáborban tengették napjaikat, egy szocialista értelemben véve „modern” város nyújtott szolgáltatásokat: Vorkuta egy 13 szénbányából álló kiterjedt hálózat földrajzi központja volt, a nyüzsgő településeken iskolák, óvodák, üzletek, orvosi rendelők és kulturális központok álltak a bányászok és családjaik rendelkezésére.
Néptelen szellemváros
A viszonylagos jólétnek azonban a kilencvenes évek elején vége szakadt. A nehézipar nem bizonyult nyereségesnek, a bányákat bezárták. (A legutolsót 2016-ban, miután metángázszivárgás miatt robbanások következtek be, 36 ember életét követelve.) Vorkuta és a környező bányásztelepülések lakosai, hasonlóan több volt szovjet iparváros lakóihoz, elszegényedtek, megjelent a bűnözés, majd az elvándorlás a cseppet sem barátságos helyről. A város egyes részei (és a környező kistelepülések) mára elnéptelenedtek, szellemvárossá váltak. Nincsenek vevők, akik megvennék az eladó lakásokat egy olyan városban, amit semmilyen út nem köt össze Oroszország többi részével: egész évben csak vasúton érhető el, a vonatok pedig áprilistól októberig gyakran késnek a hóviharok és az erős szél miatt. Nincsenek már üzletek, bankok, sorra zárnak be az oktatási intézmények. Azon kevesek szerint, akik ott maradtak, Vorkutának egy esélye van a túlélésre: ha felfedezik a filmesek, kiváló helyszín lesz a zombiapokalipszisről szóló sorozatokhoz.
