Hogy mi történt a két japán várossal és lakóival órákkal az atombomba ledobását követően, arról a legtöbben sokat tudnak: a bomba robbanásának vagy a sugárbetegségnek tömegek estek áldozataiul. De mi történt ezután, és hogyan állt talpra ez a két város?
Az atomkorszak kezdete 1945. augusztus 6-a: egy 16 kilotonnás bombát dobtak le ezen a napon Hirosimára, a 420 ezer lakosú városra, mely korábban virágzó és élettel teli volt. A bomba 600 méterrel egy kórház felett robbant fel, fél órán belül pedig két kilométeres körben minden lángokban állt. A város házainak 90 százaléka veszett oda, 76 ezer épület omlott össze részben vagy teljesen.
Ez történt az atombomba ledobása után
A bomba ledobását követően Hirosima alig volt felismerhető. A faépületek leégtek, a folyók holttesteket sodortak, néhány betonból készült ház maradt csak meg hírmondónak – Hirosima gyakorlatilag megszűnt létezni. Keiko Ogura nyolcéves iskolás lány volt, amikor a bombázás megtörtént: visszaemlékezése szerint másnap, amikor kinézett egy ablakon, értetlenség öntötte el őt, ahogyan másokat is.
Az egész város porig égett. Nem voltunk képesek felfogni, hogyan tehette ezt egyetlen bomba, hogyan pusztíthatta el a teljes várost – emlékezett vissza.
A város lakosságának közel harmada esett áldozatául a bombázásnak – 80 ezren rögtön odavesztek, de az év végére 141 ezerre emelkedett az áldozatok száma. Keiko Ogura emlékszik, hogy ő vizet osztott a szenvedőknek, miközben apja a nyílt utcán hamvasztotta a holttesteket: mindez komoly pszichikai terhelést jelentett a kislány számára, melynek nyomati éveken át hordozta magával.
A lakosok hamar életet vittek a romvárosba
Bármilyen hihetetlen is, már órákkal a bomba ledobását követően újra visszatért az élet a városba. Hetedikén már működött az áramszolgáltatás egy kerületben, másnap a pályaudvaron is, november végére pedig az otthonok 30 százalékában volt már áram.
A vízszolgáltatást négy nappal a bombázást követően helyreállították, bár a leégett házakban folyamatosan szivárgott a csövekből a víz.
A telefonközpont megsemmisült, és minden dolgozója meghalt, de augusztus 14-én már sikerült kiépíteni egyfajta vészhelyzeti hálózatot.
A Bank of Japan dolgozói sem élték túl a bombázást, de mivel ez a környék egyik betonépülete volt, annak szerkezete megmaradt. 11 másik bankfiókkal együtt két nap után nyitottak újra – száraz időben az utcán dolgoztak, esős időben pedig esernyők alatt. A vonatforgalom már hetedikén helyreállt, és 9-én, Nagaszaki bombázásának napján pedig a villamosok is megkezdték a közlekedést. A rendőrségi épület helyén hozták létre a kutató-mentő munkákat koordináló központot.
Ennyi tragédia sem volt még elég
Ha nem lett volna elég a bomba hatása, szeptemberben tájfun söpört végig a városon, melynek gyors újjáéledése egyébként nem központi erőfeszítés eredménye volt, hanem a civileké. Hamarosan fakunyhók tömegét is felhúztak, melyek közös fürdőszobákkal nyújtottak menedéket az otthontalanná vált japánoknak.
Miután Japán megadta magát, a Brit Nemzetközösségre bízták Hirosimát, akik kevésbé az újjáépítésben, inkább a segélyek koordinálásában segédkeztek.
Az ötlet, hogy a város egy része az atombombára emlékeztető központtá váljon, már 1946-ban született: anyagi forrás ugyanakkor sokáig nem volt erre, hiszen az adóbevételek 80 százalékos visszaesése is egyike volt a bombázás gazdasági következményeinek.
1949-ben aztán törvény született, mely megnyitotta a finanszírozás lehetőségeit, és megkezdődhettek a munkálatok. Ezek ugyanakkor nem csak jót hoztak: a már említett fakunyhók lakóinak költöznie kellett a folyópartra, ahol áram és folyó víz nélküli lakhatásra kényszerültek.
A város lakosságszáma 1958-ban állt vissza a bombázás előtti, 400 ezer fő fölötti számra. Hirosima ikonikus épületévé vált az az ipari csarnok, melyet manapság Hirosima Atombomba-dóm néven ismernek: ez az egyetlen olyan épület, melynek szerkezete megmaradt a robbanás közelében. Bár sokan gondolták úgy, el kellene bontani, és teljesen új várost kellene építeni, a hatvanas években a világörökség részévé vált az épület, így már biztosan marad a helyén. A Bank of Japan épületének maradványai mellett még néhány másik épület maradt megrongált állapotában a város része – Hirosimát ezeket leszámítva ma már semmi nem különbözteti meg egy villódzó neonfényekkel teli japán várostól.
Nagaszaki tragédiája sem volt más
Nagaszaki városának 40 százalékát tette a földdel egyenlővé a bombázás. Ide egy 13 kilotonnás bombát dobtak le az amerikaiak. 22 központot hoztak létre a sérültek megsegítésére, de ahogy sok egyéb épületet, úgy a kórházakat is a földdel tette egyenlővé a bombázás.
A nagy ívű újjáépítési munkálatokra itt is az 1949-es törvény megszületését követően nyílt csak lehetőség: ez nagy összeget biztosított e célra.
A városban 1955-ben az újjáépítési törvény útmutatásai alapján egy Nagaszaki Nemzetközi Kulturális Csarnok nevű emlékmúzeumot is építettek, amely nagy látogatottságával segített fellendíteni Nagaszaki gazdaságát: később teljes atombomba-múzeumot emeltek.
1969-re a Nagaszakiba érkező turisták éves átlagos száma elérte a két és fél millió főt.
A lakosságszám hamar emelkedni kezdett: már 1950-ben bő 240 ezer fő volt, ami a háború előtti 270 ezer lakost megközelítette. A fejlesztések pedig ezt követően sem álltak le, sőt, egyes környező városokat hamarosan hivatalosan is beolvasztottak Nagaszakiba.
Az újjáépítés ugyanakkor természetesen csak egy dolog: mind Hirosimában, mind Nagaszakiban tömegek egészségét tette tönkre az atombomba, a túlélők körében gyakoribbak a rákos megbetegedések, mint a teljes népességben – ezt pedig semmiféle újjáépítés nem tudja jóvátenni.
