Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Elméletben a polgárháború, azaz Észak és Dél harcának lezárásaként 1865 decemberében, az Egyesült Államok alkotmányának 13. kiegészítésének elfogadásával véget ért a rabszolgaság, legalábbis törvény tiltotta azt. Ezzel szemben a valóság sokkal lehangolóbb.
A rabszolgaság az országban annak kezdetétől fogva jelen volt. Mire Amerika 1776-ban kikiáltotta függetlenségét Nagy-Britanniától, már jó egy évszázada érkeztek rabszolgák a partokra. Az elsők valószínűleg 1619-ben szálltak partra, amikor a holland White Lion cég rabszolgasorba vetett afrikai embereket vitt a virginiai Jamestownba. Hosszú ideig ez a fajta kizsákmányolás és kegyetlenség teljesen normálisnak számított, olyannyira, hogy 1776-ban a Függetlenségi nyilatkozatot aláíró férfiak többsége rabszolgatartó volt: köztük a „minden ember egyenlő” mondatáról híres Thomas Jefferson, de George Washington is. A polgárháború kezdetekor nagyjából négymillió ember élt rabszolgaságban.
Bár a polgárháborúról szóló narratívák gyakran azt sugallják, hogy a rabszolgaság Abraham Lincoln tollvonásával véget ért, az igazság ettől elég távol áll. Számos esemény, köztük az emancipációs kiáltvány (ebben Lincoln szabadságot ígért a déli részen élő rabszolgáknak), a polgárháború vége és a 13. módosítás (ez 1865-ben eltörölte a rabszolgaságot az Egyesült Államokban) elfogadása vezetett a rabszolgaság megszűnéséhez, de azok, akik nem értettek egyet Észak győzelmével, továbbra is próbálkoztak. A rasszizmust mint olyat pedig máig nem sikerült kitörölni az emberekből – igaz, ez nem csupán Amerikában van így, hanem nagyjából az egész világon.
A rabszolgaság és Amerika sokáig elválaszthatatlanok voltak
A polgárháborús győzelem hiába jelentett törvényi szabadságot, a fekete amerikaiak élete továbbra is nagyon veszélyes maradt. Az újjáépítés kudarcai és a Jim Crow-korszak (a Jim Crow egy pejoratív kifejezés volt, amit a feketékre alkalmaztak) egyenlőtlen és gyakran erőszakos társadalmat hozott létre, amelyben a faji hovatartozás volt a mérce. Olyannyira erős és szervezett volt, hogy a náci Németország ezt vette alapul a nürnbergi törvények megalkotásakor. Olyan állami és helyi törvényeket hoztak, amelyek lehetővé tették a déli államokban a nyílt szegregációt, azaz a feketék és fehérek elkülönítését. Igaz, hogy aki az utcán találkozott egy feketével, már nem vihette haza, hogy ingyen dolgoztassa, de átment az út túloldalára, a másiknak megtiltotta, hogy hozzáérjen, egyáltalán rá nézzen, az pedig elfogadhatatlan skandallum lett volna, ha köszön.
A déliek mérgesek voltak, hogy elvették tőlük az ingyenmunkaerőt
Külön buszok, várótermek, iskolák, sportklubok, éttermek, versenyek, könyvtárak, boltok, illemhelyek, munkakörletek tartoztak a feketékhez, s talán mondanunk sem kell, hogy mindenből a silányabb minőségűek. Délen ez az ottani törvények miatt sokkal könnyebben megvalósulhatott. Egy fekete, aki bármilyen módon vétett a szabályok vagy épp a fehérek ellen, sokkal súlyosabb büntetésre számíthatott, s azok, akik csupán a törvényben előírt jogaikkal szerettek volna élni, megfélemlítés, erőszak áldozataivá váltak.
Évtizedek elnyomásban
Mindent elmond az 1900-as évek Amerikájáról, hogy miután 1909-ben megalapították a feketék jogaiért küzdő National Association for the Advancement of Colored People-t (rövidítve NAACP), elkezdtek tüntetéseket szervezni a Jim Crow-törvények ellen. Ám azok makacsul tartották magukat. Majdnem öt évtizeddel később, 1954-ben a legfelsőbb bíróság legalább az állami iskolákban történő szegregációt alkotmányellenesnek minősítette, de egyes államok ezt egyszerűen nem fogadták el, nem tartották be. A Jim Crow-féle törvényeket végül csak 1965-ben száműzték a múlt rettenetei közé, s innentől kezdve a feketék sikeresebben küzdhettek jogaikért. Azaz legalább a lehetőség megnyílt arra, hogy a legbátrabbak szembeszálljanak a fehér elnyomókkal, és nagyon lassan, fokozatos változtassanak a játékszabályokon.
A legnagyobb hősök
Közéjük tartozott Isaac Woodard második világháborús veterán, aki katonai egyenruháját viselve csupán hazafelé tartott leszerelése után, s a fehérekből álló állami rendőrség súlyosan megverte és megvakította. Silas Herbert Hunt, aki 1948-ban elkezdett az Arkansasi Egyetemen tanulni, első feketeként. Rosa Parks, aki nem volt hajlandó átadni a helyét a buszon egy fehér férfinak, s végül el kellett hagynia a várost, mert senki sem adott neki munkát. Jackie Robinson, az első fekete baseballjátékos, aki az MLB-ben, az amerikai profi bajnokságban játszott. A 7 éves David „Fuzzy” Simpson és a 9 éves James Hanover Thompson, akiket letartóztattak, megvertek, és szüleik, ügyvédek, jogok nélkül börtönben tartottak, majd nagykorúságukig javítóintézetre ítéltek, mert játék közben egy fehér kislány arcon csókolta őket. Emmett Till, akit halálra kínoztak, amiért egy fehér nővel flörtölt. A 9 éves Linda Carol Brown szülei, akik bíróságra mentek, amikor lányukat nem engedték a törvényellenesen szegregált, csak fehéreknek fenntartott iskolába járni a kansasi Topeka városában. Ruby Bridges, az első fekete kislány, aki feketeként integrált iskolába ment. Őrök vigyázták a feldühödött tömeg támadásától, és egy kivételével minden tanára megtagadta az oktatását. Julius Rosenwald, aki közel 5000 iskola építését támogatta déli mezőgazdasági vidékeken, lehetőséget adva az ottani fiataloknak a tanulásra.
Érdemes harcolni
Malcolm X, az egyik legnagyobb hatású fekete szónok és jogvédő, akit 1965-ben beszéde közben lőttek agyon. Robert F. Williams, a NAACP alapítója, rágalmazások sorát elszenvedő, az országból egy időre menekülni kényszerülő polgárjogi aktivista. Martin Luther King Nobel-békedíjas lelkész, aki a polgárjogi harcok élére állt (híres beszéde ma már kötelező tananyag az amerikai iskolákban), és ezért az életével fizetett. Booker T. Washington elnöki tanácsadó, tanár, író, 1895 és 1915 között a legnagyobb hatású amerikai szónokként évtizedekig szervezte, hogy a feketék megfelelő oktatáshoz és munkalehetőségekhez jussanak. Shirley Chisholm, az első fekete nő, akit beválasztottak a Kongresszusba. Gwendolyn Brooks, az első író-költő, aki Pulitzer-díjat kapott. Jane Bolin, az első fekete nő, aki a Yale-re járt, majd az első fekete női bíróvá vált Amerikában. C. P. Ellis és Ann Atwater, akik hajlandók voltak addig vitázni, míg a gyerekek oktatása érdekében egyezségre nem jutottak. A sort hosszan folytathatnánk.
Ahogy a 13. módosítás ratifikálását követően Frederick Douglass megjegyezte: „Bizony, a munka nem ér véget a rabszolgaság eltörlésével, azzal csak elkezdődik.”
