Előfordul, hogy régi filmek, sorozatok vagy műsorok kifejezetten rosszul öregszenek, és egyes részeik, melyek a maguk idejében még teljesen elfogadhatóak voltak, a mai mérce szerint nem igazán számítanak szalonképesnek. Összeszedtünk néhány magyar klasszikust, melyek 21. századi szemmel kifejezetten politikailag inkorrektnek tűnhetnek.
Rémusz bácsi meséi
Joel Chandler Harris amerikai író 1881-ban kiadott mesegyűjteménye saját hazájában megjelenése óta viták tárgya, sokan felróják a szerzőnek az ültetvényeken dolgozó (a történet idején már felszabadított) afroamerikaiak sztereotipikus ábrázolását – a Disney által készített, 1946-os Oscar-díjas filmadaptáció (A Dél dala) létezését szinte már tagadni igyekszik napjainkban a stúdió. Chandler műve Vázsonyi Endre átdolgozásában 1963-ban jelent meg magyar nyelven a Móra Kiadónál, majd a nagy sikeren felbuzdulva négy évvel később a Magyar Televízió 13 részes gyereksorozatot készített a könyv nyomán.
Az egyébként ártatlan, leginkább egyszerű tanulságokat tartalmazó, Aesopushoz hasonló mesék bábfilm formájában elevenednek meg, míg a hús-vér mesélőt, az öreg Rémusz bácsit egy feketére sminkelt színész, Horváth Jenő alakítja, aki ízes magyarságával jócskán kilóg az elvileg a 19. századi Georgia államban játszódó történetből. A hasonló, mai szemmel – sőt, már akkoriban is – szörnyen hiteltelen blackface maszk természetesen napjainkban már egyáltalán nem számít elfogadhatónak.
Egri csillagok
Gárdonyi Géza klasszikus regényének 1968-as, Várkonyi Zoltán rendezte filmadaptációja máig az egyik legjobban sikerült magyar történelmi kalandfilmnek számít, azonban nem mehetünk el szó nélkül a produkció mai szemmel igencsak kínos szereplőválasztásán. A török karaktereket egytől egyig természetes bőrszínüknél kissé barnábbra sminkelt, de egyébként még véletlenül sem „keleties” külsejű magyar színészek alakítják, köztük Bárdy György Jumurdzsák és Major Tamás Szulejmán szultán szerepében, azonban még ennél is kirívóbb a „lebarnított” Agárdy Gábor mint Gárdonyi ikonikus cigány karaktere, Sárközi, akinek megformálására ideálisabb választás lehetett volna egy valóban roma származású művész.
Három kívánság
Dévényi Tibi bácsi örökbecsű gyerekműsora – melynek legkínosabb pillanataiból korábban összeállítást készítettünk – tartalmaz jó néhány nem igazán képernyőképes mozzanatot, említsük meg például azt az eset, amikor a műsorvezető látványosan porig alázott egy duci kisfiút a testsúlya miatt, illetve a Napóleon Boulevard négerként, vagyis – valamilyen teljesen ismeretlen okból – feketére sminkelt arccal előadott zenei produkcióját.
Szomszédok
Az 1987 és 1999 között futott gazdagréti sagában hellyel-közzel előfordultak manapság már kevésbé szalonképesnek tűnő mondatok, jelenetek, a fodrász Juli például egy ízben azt ecseteli kollégájának, a nők mennyire elengedik magukat szülés után, és lusták lefogyni, így ne csodálkozzanak, ha párjuk faképnél hagyja őket. A legendás teleregény legkirívóbb jelensége azonban egyértelműen Oli úr (Bajor Imre), a meleg fodrász szerepeltetése volt, akinek szexuális irányultságáról soha egyetlen mondatban sem ejtenek szót, ugyanakkor a karakter megtestesíti a homoszexuális férfiakkal kapcsolatos összes banális sztereotípiát.
Az affektálva beszélő, „csóközönnel” köszönő, kirívó öltözködésű, jellemzően nőkkel társított foglalkozást űző figura, akit főnöke, Gábor Gábor rendszeresen Oli néninek becézett, és többször „fodrászkirálynőnek” hívott, a vicces külsőségekkel gyorsan belopta magát a nézők szívébe, mígnem a Bajor Imre és a Szomszédok atyja, Horváth Ádám közötti összezördülés miatt ki nem írták a sorozatból. Néhány évvel később a Barátok közt Hoffer Misije (Halász Gábor) követte Oli urat, mint a magyar tévétörténet második meleg karaktere, az ő esetében azonban az ezúttal már nyíltan kimondott szexuális irányultság nem humorforrásként funkcionált, hanem (már amennyire…) komoly, drámai szerep jutott neki.
Irigy Hónaljmirigy Show
Az 1990-es, 2000-es években népszerűségének csúcsán lévő paródiaegyüttes, az Irigy Hónaljmirigy sohasem a kifinomult, intellektuális humorról volt híres, gyakran pedig kifejezetten szalonképtelen viccekkel szórakoztatták a nagyérdeműt. Lemezeiken és népszerű, sok évig futott tévéműsorukban szinte minden nemzetet és nemzetiséget kifiguráztak, az olasz maffiózóktól a „deutsch márkában lubickoló” németekig, olykor előkerült a blackface, például a Whoopi Goldberg- (azaz Guppi Wolfberg-) és az Apácashow- vagy a Bob Marley-paródiák esetében, és kifejezetten homofób viccek is elhangzottak néha.
A fentebb felsorolt – akkoriban – ártatlannak tűnő poénokkal ellentétben az Irigy Hónaljmirigy Show 2003-ban sugárzott Bazi nagy roma lagzi című epizódja óriási vihart kavart, sokan nyílt rasszizmussal vádolták meg az együttest, akik György Péter ELTE-tanszékvezető, médiaesztéta szerint „több százezer ember méltóságába gázoltak bele, és egyetemes emberi értékeket sértettek főműsoridőben”. A műsorban a cigányságot lusta, züllött, munkakerülő, bűnöző életmódot folytató népségként ábrázolták, és természetesen ellőtték az összes velük kapcsolatos sztereotípiát is – az ügy külön pikantériája, hogy az epizódban egyetlen valóban roma szereplő tűnt fel, Gáspár „Győzike”.
Füstifecskék
A ’90-es második fele, 2000-es évek eleje a paródia-zenekarok aranykora volt, ezt a hullámot lovagolta meg a Füstifecskék névre hallgató produkció 2001-ben kiadott, platinalemezzé lett Minden út romába vezet című albuma, melyet a nagy sikerre való tekintettel több folytatás is követett. A fiktív együttes tagjait Forgács Gábor színész szólaltatta meg eltúlzott „cigányos” kiejtéssel és szlenggel, a dalokban – melyek ismert slágerek átiratai voltak – jellemzően a romákkal kapcsolatos sztereotípiák kaptak helyet; az örökbecsű szerzemények között szerepel például A dákóm pici, A részeges kőművesmester és az Itt a piros, hol a piros.
Rap, revü, Rómeó
Oláh J. Gábor 2004-ben bemutatott filmje korábban már szerepelt a minden idők legrosszabb magyar vígjátékait összegyűjtő listánkon, azonban nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a józsefvárosi roma alvilág figuráinak többségét a rendező még véletlenül sem roma színészekre, hanem a kissé barnára sminkelt Gálvölgyi Jánosra, Stohl Andrásra és társaikra bízta, akik hiába próbálják teljes átéléssel játszani a szerepüket, annyira hiteltelenek, hogy szinte kiugranak a környezetből és a vászonról.
Szintén kínos megoldás, hogy a Dodi bácsi és családja ellenfeleként szolgáló kínai alvilág figuráit játszó ázsiai színészeket röhejes módon alászinkronizálták jól ismert (másodvonalbeli) magyar szinkronszínészekkel, nehogy véletlenül bármi hitelesség maradjon bennük. (Említsük meg viszont, hogy a címszereplő Rómeó karakterét egy valóban roma származású színész, Csányi Dávid kelti életre.)
Fekete Pákó
Végezetül, nem mehetünk el szó nélkül az utóbbi évtizedek talán legborzalmasabb mulatós zenei produkciója, a Nigériából jogászhallgatóként Magyarországra érkezett Oludayo Lapite mellett, akinek teljes munkássága nagyjából arra épül, hogy egy, a nyelvünket törten beszélő afrikai fiatalember küszködik a magyar nótákkal és az ű betű kiejtésével. Pákó küzdelme a magyar nyelvvel mondhatni karriert csinált számára, a „röhögjünk az ostoba fekete emberen”, mint humorforrás, azonban kifejezetten otromba, ízléstelen, és könnyen negatív sztereotípiákat szül.
