Nehéz eldönteni, mi a rosszabb: ha maga az étel nem felismerhető, vagy ha találunk benne valamit, aminek bizony nem kellene ott lennie. Szubjektív válogatásunk következik, amit semmiképpen se ebéd közben olvass!
Rakott zöldbab, egy kis extrával
Kollégista korában az ember nem válogatós: simán megeszi a közös hűtőben egy hete érlelődő hazait. De amikor megérkezett az ösztöndíj, és valami finomra vágytam, néha megkockáztattam a kollégiumi menzát is. A mi kollégiumunkban két menza volt, egy nagyüzemi jellegű és egy családiasabb, amit bizonyos Ica néni vezetett. Ica néni aznap – többek között – rakott zöldbabot kínált a tanulásban megfáradt ifjúságnak, én is ezt választottam. Már majdnem teljesen elfogyasztottam, amikor valami keményre haraptam rá. Kiderült, hogy az bizony egy tekintélyes méretű alkatrész, amit Ica néni bizonyára hagymaaprítás közben veszített el az egyik ujja végéről. Egy pár percig nyitott kérdés volt. hogy mi legyen az elfogyasztott étel sorsa, végül erőt vettem magamon, és úgy döntöttem, kár lenne azért a 600 Ft-ért. A maradékot mindenesetre otthagytam a tányéron, az extrát is beleértve.
Egy fej saláta, meg ami benne van
Ica nénihez ezek után, érthető okokból, ritkábban mentem. A kollégiumban található másik menza – ahová egyébként sokan jártak külsősök is ebédelni – egy alkalommal bácskai rizses húst kínált fejes salátával. Összefutott a számban a nyál, meg aztán a fejes saláta számomra mindig a tavasz hírnöke egy kicsit, így kikértem. Az első csalódás akkor ért, amikor a ress salátalevelek ropogása helyett homok csikorgását éreztem a számban. A második meg akkor, amikor a levelek közül diszkréten előmászott egy piros-fekete katonabogár. Nesze neked, tavasz hírnöke.
Ennek a történetnek egy alternatív verziója a Moslékos becenevű munkahelyi menzán esett meg, de szerencsére csak tanúja voltam: apró pókok masíroztak ki lábacskáikon a salátalevelek rejtekéből.
Csirketoll a brassóiban
A munkahelyi étkezdék sem sokkal maradnak le a kollégiumi menzák mögött. Érdemes volt jó viszonyban lenni a személyzettel, hiszen előfordult, hogy az általam választott ételre mutatva a pultos a fejét csóválva odasúgta: „Abból inkább ne egyél.” Megesett, hogy félig átsült sertéshúson rágódtunk (még szerencse, hogy volt a menedzserünk szekrényében egy laposüveg, amit utána meghúzhattunk), de aki a rántott mozzarellát választotta, nem volt ilyen szerencsés, másnap nem tudott bejönni dolgozni. A címadó brassóiról azt feltételeztük, hogy sertéshúsból készült, és talán a falatnyi darabok átsütése sem okoz akkora nehézséget, mint egy egész szelet húsé. A sütéssel valóban nem volt gond, a krumpli- és húsdarabok között viszont ott figyelt egy viharvert csirketoll.
Szerencsesüti magyar módra
Nem véletlenül javasolják a receptek, hogy ha fasírtot készítünk, vágjuk le az áztatás előtt a kenyér héját. Ha erről megfeledkezünk, nemcsak azt kockáztatjuk, hogy kenyérhéjdarabokra harapunk, hanem azt is, hogy a címke véletlenül ottmarad. Így járt ennek a történetnek főhőse is, aki gyanútlanul megrendelte a Stefánia-vagdaltat, majd érdeklődve olvasgatta a benne talált címkemaradékon fellelhető betűket. Nem sikerült dekódolni, milyen üzenetet kapott.
Sportlevesek, avagy „mindent bele!”
A levesekről és a benne úszkáló dolgokról is érdemes néhány szót ejteni. A franciasaláta-keverékből odakerült kukorica legfeljebb csak szimplán nem illik a ragulevesbe, de a fagyasztott zöldségkeverék nejlonzacskójából egy darab azért már figyelemre méltó. De közel sem annyira, mint jó megfigyelő barátnőm, Vali esete a menzai frankfurti levessel. Még a kilencvenes években, egy általános iskolai menzán esett meg, hogy a káposzta, amit a frankfurti levesbe szántak, kukacos volt. Sorban állás közben Vali kifigyelte, hogy a konyhás nénik egy szűrőkanállal leszedik a leves felszínén úszkáló kukacokat, majd merőkanálra váltanak, és jól teletöltik a tányérokat. Egy-egy állatka azért jutott így is mindenkinek. „Végül is, a kukac és a molylepke nagyon tiszta állatok, csak tiszta élelmiszert választanak, és nem hordoznak fertőzést sem” – nyugtat meg Vali.
Kalandok a húselőkészítőben
Valinak később volt alkalma közelebbről is megfigyelni, mi zajlik egy menza konyháján, mivel ott gyakornokoskodott. „A szivárvány minden árnyalatában láttam már csirkemellet, ami feldolgozásra került” – meséli. „Ami kicsit nyálkás is volt és büdös is volt, abból valamilyen szószos ragu készült. Ha az állag rendben volt, de a színe gyanús, rántott hús lett belőle. Ha a színe rendben volt, de a szaga nem, fokhagymás sült hús került az étlapra.” A bolognai raguval kapcsolatban se legyenek illúzióink: „Volt egy doboz a fagyasztóban a kisütött, de el nem adott hússzeleteknek. Mindennap belepakoltuk az aznapi adagot, aztán amikor már elég sok összegyűlt, ledarálva, némi paradicsomszószt hozzáadva elkészült a bolognai.” Vali a húselőkészítőben töltött hónapok után másfél évig nem evett húst, és azóta is legszívesebben a saját maga által főzött ételt fogyasztja. Legfeljebb olyan étterembe hajlandó beülni, ahol látványkonyha van, de ott is meggondolja, mit választ. „Étteremben soha nem eszem szószos, darált húsos, apróra darabolt hússal vagy sok fokhagymával készült ételt” – mondja.
Mitől lett rózsaszínű az eperhab?
Mi más maradt volna összeállításunk végére, mint a desszert? A fent említett menzán dolgozott Marika néni is, aki a süteményekért felelt. „Nagyon szerettem a süteményeit, csodálatos desszerteket készített” – emlékezik vissza Vali. Egyszer azonban, a cukrászhab készítése közben Marika néni véletlenül megvágta az ujját, és a vér belecsöpögött a habba, amitől az gyönyörű rózsaszínné változott. Kár lett volna kidobni az óriási adag cukrászhabot, így gyorsan belezúdított egy adag fagyasztott epret, és aznap a sütemény epres cukrászhabbal készült. „Onnantól soha többé nem ettem a süteményeiből, pedig előtte nagyon lelkesen faltam őket” – mondja Vali, aki állítása szerint már feldolgozta gyakornoki évei alatt szerzett traumáit.
