Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Rendkívül erős alapötlettel, kitűnő szereplőgárdával, minőségi, nemzetközi szintű technikával indít a Post Mortem – de gyerekbetegségei is vannak.
Bergendy Péter Post Mortem című alkotása már most tíz díjat hozott el a világ egyik legnevesebb horrorfilmfesztiváljáról, a 15. Toronto After Dark Fesztiválról, az viszont, hogy jó ötlet volt-e ezt nevezni az Oscarra, kérdéses.
A horror olyan műfaj, amely az ember tudattalanjával foglalkozik. A tudattalanban emlékek, traumák, ősi tartalmak, emberi szimbólumok, archetípusok jelennek meg. Kezelhetjük úgy, mint a meséket. Mindkettőnek az a célja, hogy olyan félelmeket vagy elképzeléseket fogalmazzon meg, melyek valószínűleg minden emberben megvannak.
Ha valaki horrorfilmet néz, szembesülhet, találkozhat ezekkel a lelki tartalmakkal, és rajta múlik, hogy kezd-e velük valamit.
A horror tehát jó ugródeszka lehet ahhoz, hogy foglalkozzunk önmagunkkal, és akár traumák feldolgozási lehetőségét is nyújthatja annak, aki bírja az ilyesmit.
Horrorfilmet nézni természetesen nem terápia, de mindenképp érdekes alkalom arra, hogy a tudattalanunkkal ismerkedjünk. A Post Mortem is ilyen lehetőséget kínál, olyan erős képi és történeti elemekkel, amelyek örök érvényűek. Ezek akkor hatnak igazán, ha nem feltétlenül fejtjük meg a konkrét jelentésüket.
És talán itt jön ki a magyar horror egyik még fejleszthető területe: hogy időnként túl direkt minden.
Lehetne sejtelmesebb, kevésbé látható, kevésbé egyértelmű.
A film központi témája mindannyiunk félelme: a halál. A post mortem fotók a viktoriánus korszak Angliájára voltak leginkább jellemzőek, de elterjedtek az egész nyugati féltekén. Még az 1930-as évekből is maradtak fent ilyen fotók, amelyek az utolsó emléket őrzik meg az elhunytról – többnyire az elhunyt családja körében. Mivel a fotózás drága dolognak számított, sokszor csak ez az egy kép készült az emberekről.
A sztori szerint épp az első világháború végén járunk, amikor már a spanyolnáthajárvány is lecsendesedett. Viszont sok halott temetetlenül maradt, és ők a mi világunkban rekedtek. 1918 fagyos telén Tomás (Klem Viktor), a fiatal vándorfotós abból próbál megélni, hogy halottak utolsó fényképét készíti el a családjuk körében. Egy tízéves kislány hívására eljut egy kis faluba, ahol szokatlanul sok munkája akad, és egyre több természetfeletti jelenséggel találkozik. A kísértetek nem akarnak békében élni az élőkkel. Tomás úgy érzi, a kísértetek közölni akarnak vele valamit, és elhatározza, hogy a kislánnyal közösen kideríti, mi a céljuk.
Az első igazi magyar horror egy különleges korban, különleges helyszínen játszódik, és tényleg elképesztő vizuális effektusokkal, valamint rendkívüli színészekkel van felvértezve.
A forgatókönyv azonban a végére kissé ellaposodik, a színészek többsége pedig nem ebben a filmjében a leghitelesebb, igaz, üdítő a vásznon Schell Judit, Reviczky Gábor és Hámori Gabi alakítása.
A film legnagyobb erőssége kétségkívül a zenéje, amelyet Pacsay Attila komponált, és több mint fél évig készült.
Összességében nagyon sok kiemelkedően jó részletet láttunk, de az utolsó harmadára
az egész mintha önmaga paródiájába csúszott volna át.
