Az autójuk mindig csillog, de az otthonuk egy disznóól, hangzik a férfiakról szóló egyik sztereotípia. Van alapja ennek? Ha igen, akkor mi? Körülnéztünk az egyedülálló férfiak otthonában.
Hegyekben álló edények, tányérok, üvegek, a konyhapulton minden négyzetcentiméternyi hely spontán kihasználva, olyannyira, hogy elég egy mokkáskanál a sokhetes halom tetejére, és összeroskad az egész. Elszáradt fikusz kókadozik a sarokban, poros könyvespolcok néznek ránk szomorúan, indokolatlan kacattömeg az áttekinthetetlen íróasztalon, egyedül a klaviatúra fénylik. Elhanyagolt fajansz mellett szennyesdomb állja el az utat a mosdó felé, és ha sikeresen megmásztuk, maszatos tükörben kérdezhetjük magunktól:
miért ilyen egy tipikus szingli férfi lakása?
Pontosabban: honnan vesszük, hogy ez egy szingli férfi lakása?
Többnyire úgy gondoljuk, az autójuk mindig csillog-villog, de az otthonuk egy disznóól. És azt, hogy a férfiak rendetlenebbek, mint a nők, mivel gondolataik nem kifejezetten a házimunka praktikus szükségszerűsége körül forognak.
Berögzült sztereotípiák ezek. És az is, hogy egy lakásba belépve azonnal tudjuk, lakik-e ott nő.
Ritka az a férfi, aki hazaérve porszívót ragad, vagy nekiugrik az ablaktisztításnak. Habár hűtőjében csak alkalmasint virít friss zöldség-gyümölcs, mégis előfordul, hogy kotyvaszt magának valamit, amit ott, egy ültő helyében, a lábasból kikanalaz. Vagy legyint egyet, és rendel egy pizzát.
A férfigének, vagy valami más?
Azt gondolhatnánk, hogy a génekben van kódolva a férfiak háztartásvezetési slendriánsága. Pedig kutatások szerint
a férfiak nem vakok, pont ugyanannyira érzékelik a koszt és a káoszt, mint a nők.
Mégis elég egyetemista fiúk albérletét vagy kollégiumi szobáit összehasonlítani a lányokéval.
Oroszlánszag, mindenfelé széthányt zoknik, ruhák, semmi sincs a helyén. A lányoknál öblítőillat, beágyazott fekhelyek, élére hajtott ruhák a szekrényekben, mindenki holmija a saját térfelén.
Mi lehet ennek az oka?
A magyarázat prózai: a férfiakat kevésbé bünteti a társadalom azért, ha rendetlenségben élnek, mint a nőket.
Ezért nem is takarítanak annyit.
A nő főz, mos, takarít, a férfi pedig dolgozik, pénzt keres. Erősen (és jogosan) omladozó kulturális elvárásminták ezek ma már, de benne élnek még mindig a köztudatban.
Beszédes, hogy felmérések szerint a nők mindennap átlagosan másfél órát töltenek házimunkával, míg a férfiak csupán felet, és ebből is legfeljebb
csupán tíz percet fáradoznak rendrakással és suvickolással,
A fiúgyerekek már kicsi koruktól érzékelik, hogy engedékenyebbek velük, ha szanaszét szórják a holmijaikat, és ha házimunkáról van szó, nem magasak feléjük az elvárások. Ezt annyiszor megélik, hogy a végén tényleg azonosulnak vele. Az elnéző sztereotípia pedig beteljesíti önmagát, és kulturális mintázattá válik. Emiatt lehetséges, hogy a rumlis szingliférfi-lakások gazdái tudat alatt egy nő segítségére várnak, azt gondolva: a házimunka valójában nem az ő dolguk. Összekapcsolódik a társ iránti romantikus vágy a tiszta otthon utáni sóvárgással. Végül is, ahogy a főzés, úgy a meghitt otthon megteremtése is egyfajta szeretetnyelv.
Ennek ellenére mindnyájan ismerünk
rendmániás szingli férfiakat,
akik messze túltesznek nőtársaikon: élére állított tárgyak, derékszög, párhuzam, semmihez nem szabad hozzányúlni. Vagy éppen nőket, akik túltesznek az egyedülálló férfiakról kialakított, nem éppen hízelgő képünkön. Igen, ahogy a sztereotipikus szingli férfiak, úgy a nők is lehetnek hamisítatlan messyk.
