Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Woody Allen nagyon jól tud mesélni, ezt nem vonhatjuk meg tőle. Van is miről – legalábbis úgy érezte, önéletrajzi regényében ideje elszámolnia önmagával. Hiába voltak heves tiltakozások az örökbe fogadott lánya zaklatásával vádolt rendező könyvének megjelenése ellen, tavasszal a polcokra került, a héten pedig már magyarul is olvashatjuk.
Amikor 1992-ben Mia Farrow megvádolta Woody Allent örökbe fogadott lányuk, Dylan zaklatásával, a világ nem annyira volt érzékeny erre a témára. Persze a sajtó csámcsogott rajta egy sort, Allen adott egy egyórás interjút, ahol elmondhatta a maga verzióját, de aztán mindenki ment a dolgára. A bíróság nem talált döntő bizonyítékot a rendező bűnösségére, a rendkívül furcsa és zavaros részleteket tartalmazó ügy pedig inkább Mia Farrow karrierjére volt káros.
25 évvel később, a #MeToo-mozgalom kellős közepén ez a forgatókönyv már nem így alakult. Amikor újra felszínre került Dylan Farrow zaklatási ügye, a filmvilág szemében megváltozott a nagy múltú és elismert rendező megítélése. Olyannyira, hogy az Amazon, vállalva a kártérítést és a pert, visszadobta legutóbbi filmjének forgalmazását, Apropó nélkül című önéletrajzi könyvének pedig szinte lehetetlen volt kiadót találni. Hírességek, szervezetek tiltakoztak, és az Hachette kiadó, amely eredetileg publikálta volna az írást, el is állt szándékától. Végül az Arcade Publishing márciusban dobta piacra a könyvet, mondván, hogy az igazságot túl gyakran álhírként söpörjük félre. „Jobbnak láttuk, ha engedünk szóhoz jutni egy tisztelet övezte művészt” – állt a könyvkiadó nyilatkozatában. Az Apropó nélkül megjelent, a kérdés pedig az, hogy valóban jót tett-e az ügynek az, hogy Woody Allen Woody Allenről mesélt.
Amit tudni akarsz a szexről...
A botrány tudatában kezdtem el olvasni a könyvet, de célul tűztem ki, hogy megpróbálok teljesen objektív maradni. A zaklatási botrány részletei olyan homályosak és kuszák, hogy a hétköznapi ember biztosan nem tudja kibogozni. Távol maradni egy ilyen sztoritól viszont nagyon nehéz, hiszen Woody Allen munkásságát nagyon is kedveljük, a kiskorúak zaklatását és bántalmazását viszont súlyosan elítéljük, a #MeToo pedig súlyos árnyékot vet az ügyre.
Persze kihívás objektívnek maradni úgy, hogy Woody Allennek sem sikerül: a könyv bár nosztalgikus visszaemlékezés a gyerekkorra, a rendező filmjeinek készültéről szóló színes és humoros történetek vannak benne, és egyfajta alkotói önreflexió, mégis a könyv, ahogy halad előre egyre gyakrabban átcsap egy kétségbeesett önfelmentési kísérletbe is, és nem csak akkor, amikor az 1992-es történésekről mesél.
Mindeközben pedig tudjuk jól, milyen Woody Allen: egy modern kori Szindbád, aki ódákat tud zengeni a nőkről, és olykor úgy, ahogy 2020-ban egy elismert művésznek nem illik, például Christina Ricciről (aki a Csak az a szexben „a vágy titokzatos tárgyát, és tényleg lehetett vágyni rá”) vagy Léa Seydoux-ról („talán eljátszhatna egy szerelemre éhes, magányos háziasszonyt, és magamra osztanám a személyi edző szerepét”). Bár említi, hogy hosszú filmkészítői pályafutása alatt soha nem keverte össze a munkát a magánélettel, semmilyen módon nem próbálkozott a stáb egyetlen női tagjával sem, mégis a teljes kép ennek ellentmond: úgy tűnhet, hogy Allen nemcsak rendez vagy éppen főszerepet játszik, hanem perverz vággyal is van a másik nemmel szemben, még ha ez az égegyadta világon semmit sem tesz hozzá az ellene felhozott vádakhoz.
Torkon ragad és meggyőz
A könyv egy pillanatra sem takarja el a tényeket, Allen egyszerűen és őszintén ír mindenről. És bár az olvasó talán többet szeretne megtudni az Annie Hall, a Manhattan vagy a Match Point és más kedvelt, zseniális filmek kulisszatitkairól, a művész alkotói folyamatáról, a könyv mégiscsak arra van kihegyezve, hogy a rendező kimosakodjon Dylan Farrow ügyével kapcsolatban. Éppen ezért hosszasan ír arról, hogy mennyire szereti őt, hogy az mennyire jó apukának tartotta őt, hogy mennyi áldozatot hozott értük. A botrány árnyékában a könyv csak egy hosszas védőbeszéd, ahol senki nem vág a szavába, ahol a legapróbb, általa legfontosabb részletekig elmondhatja, hogy mi is az igazság. És bár nem hallgatja el, hogy mennyire csodálta és szerette Mia Farrow-t, a könyv sokszor átcsap egy „bezzeg én”-elbeszélésbe, bennünk pedig egyre erősödik az érzés, hogy egy fülledt tárgyalóterem hátsó sorába lettünk meghívva, a vádlott viszont ezúttal nem a bíró kegyeiért esedezik, hanem a mienkért. Kérlel, hogy lássuk meg Mia hazugságait, és felejtsük el végre, hogy ő egy gyermekmegrontó valaki. Hallgassunk Mosesre, Dylan bátyjára, aki a családból egyedül kiáll apja mellett, aki számtalan részletet cáfolt, aki kijelentette, hogy Mia csupán betanította, befolyásolta, hazugságra vette rá Dylant egészen kis korától kezdve, és hogy Soon-Yi-vel indult kapcsolatuk miatt esküdött véres bosszút a rendező ellen (Soon-Yi Previn Mia Farrow nevelt lánya volt, akivel Allennek, elmondása szerint, a lány gyerekkorában nem volt semmilyen kapcsolata, felnőttként találtak egymásra).
Hogy ez a hosszúra nyújtott védőbeszéd jót tesz-e Woody Allennek, az erősen megkérdőjelezhető. Egyáltalán van-e pozitív hozadéka annak, ha Allen bármilyen szinten is mentegetni kezdi magát? Mindig lesznek, akik Allen pártját fogják, és olyanok is, akik Mia Farrow vezényletével a pokolra kívánják őt.
Most az egyszer nem jó, hogy sokat beszél
A tisztázás mellett persze Woody Allen nem szűnik meg az általunk ismert Woody Allennek lenni, ugyanis többször kendőzetlenül beszél (gyakran nála jóval fiatalabb) női partnereiről és a velük megélt boldog élményekről. Éppen ezért lesz egy kissé ambivalens az, amit elénk tár: hiszen eközben szeretné kivívni magának a mintaapa kategóriát. Allen még abban a patriarchális korban szocializálódott, ahol a szabad szexualitás leginkább azt jelentette, hogy a férfiak könnyedén és bátran felszedhettek miniszoknyában tipegő nőket, csupán abból az egyszerű okból, hogy „elbűvölőek és csodálatosak”. Ezt a rendező nem tudja levetkőzni, a férfilét olykor önző lelkesedése egyértelműen átüt a könyv lapjairól, ahogy természetesen az is, hogy Woody Allen tényleg az utolsó porcikájáig – egy pozitívabb értelemben – a nők iránti szerelemben él.
Ez utóbbi mindig is tisztán érződött filmjein, ezért is szeretjük őket. Ahogy egy-egy város iránt, a szerelem (és egyéb járulékainak) misztériuma iránt, a költészet és irodalom iránt, úgy a nők iránt is kiapadhatatlanul lelkes. Mindig is úgy tudta megragadni a pillanatot, ahogy senki se, és az Apropó nélkül összességében pont ezért csalódás: mindebből csupán falatnyit kapunk. Woody Allen önismétlő öregember lett, aki képtelen megemészteni az ellene felhozott vádakat, és meg nem szűnő nyugtalansággal fészkelődik a helyén. Csakhogy ez nem ránk tartozik.
Szükségünk van-e arra a Woody Allenre, aki kimagyarázza, hogy miért nem működött az első házassága, vagy aki kétségbeesetten takarózik azzal, hogy Mia Farrow zűrös családi háttere hozta el ezt a rendkívül kellemetlen szituációt. A lehető legkevésbé sem erőlteti meg magát abban, hogy megpróbálja bennünk feloldani az alkotói munkája és a magánélete ellentmondását. Merthogy továbbra is fontos tudatosítani: nekünk a legkevésbé sem tisztünk ítélkezni, dönteni, igazságot osztani – még ha a könyv torokszorítóan esedezik is ezért –, ahogy az sem kötelességünk, hogy a felmerült vádak miatt kevésbé szeressünk egy-egy Woody Allen-filmet.
Így már érthető, hogy Ronan Farrow – Allen és Farrow közös gyereke, aki a Weinstein-ügy kapcsán nyomozott és publikált a New York Times hasábjain – miért kételkedett a könyv szavahihetőségében, de ez az egész ügy egy dologra mindenképpen megtanít: a #MeToo hitelességét éppen az ássa alá és bagatellizálja el, hogy a vádak, amelyek a vádlott szembesítéséhez és bűnhődéséhez vezetnek, nem megfontolt körültekintéssel születnek. Vagy ahhoz, hogy a filmtörténelem egyik legnagyobb mesélője az önéletrajzi regényében nem mesél, hanem ebből az apropóból csak izzadságszagúan magyarázkodik.
