A rizs klasszul megfő alaplében vagy vízben, de még a egy jó tejberizsre sem panaszkodtunk, ha nem voltak főzés előtt zsiradékon megpirítva a szemek. Minek akkor pirítani és időt tölteni ezzel? Utánajártunk.
A rizs főzése országoktól és az ott elterjedt rizsfajtáktól függően sokféle lehet, és az elkészítés módja is különbözik. Kínában és Japánban az sem baj, ha összeragad, sőt így könnyebb pálcikával enni. Ezekben az országokban kevesebb vízben teszik fel a rizst gőzölni, főzni, míg Indiában sokszor jóval több vizet adnak hozzá, és a fölösleget leöntik. Közép-Ázsiában, a Közel-Keleten, a mediterrán országokban, vagyis azokon a helyeken, ahol a rizs kevésbé volt mindennapos és elérhető, gyakran gazdagították helyi alapanyagokkal a rizses ételeket, így született meg a rizottó, a piláf és a különféle paellák.
Ha nem is kötelező elem a rizs zsiradékon való pirítása, elég gyakori akár főzés előtt, akár akkor, ha tökéletes rizottót vagy piláfot készítenénk. De vajon miért?
Probléma ugyan nem lesz, ha nem pirítod meg a rizst, mégis szerencsés, ha megteszed. A pirítás hívei azt mondják: a rizs egy kis olajban megpirítva klassz aromákat enged ki, és persze a szemek sem tapadnak egymáshoz, vagyis főzés után is pergős marad.
Egyesek szerint a kínai eredetű rázva pirítás módszere adja a legjobb végeredményt, melynek során a rizsszemek biztosan nem égnek le, nem ragadnak össze még magasabb hőmérséklet mellett sem, és tökéletesen elkeverednek a hozzáadott zöldségekkel.
Bármennyi rizst is szeretnél megfőzni, a lényeg az, hogy mindig kétszer annyi vízre lesz szükséged. Ha tehát 1 bögre rizst főzöl, akkor 2 bögre víz kell. Ha pedig barna rizsről van szó, azzal számolj, hogy a folyadék mennyisége több, a főzés ideje hosszabb lesz.
Ha kedvet kaptál a rizshez, próbáld ki a következő receptet:
