A jód nagyon fontos szervezetünk működéséhez: biztosítja a megfelelő szellemi fejlődést, szabályozza az anyagcserét és karbantartja a pajzsmirigy működését. Mégis, miért kezdték jódozni pont a sót, és mikor? Az egész a mi érdekünkben történt.
A jódot Bernard Courtois fedezte fel 1811-ben. Az azóta több területen alkalmazott elem korpásodás elleni samponokban is benne van, sebfertőtlenítőként is ismert, de ha máshol nem is, az asztali sónk adalékaként biztosan szembejött már veled is.
Na de hogyan került a jód a sóba?
Hazánkban a termőföld jódban viszonylag szegény, így az itt termő növények is alacsony jódtartalmúak, vagyis kevesebb jut belőle szervezetünkbe. Pedig fontos lenne: az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2007-es felmérése alapján világszerte 2 milliárd ember fogyaszt az ajánlottnál kevesebb jódot, akiknek a harmadrésze iskoláskorú gyerek. Márpedig a jódhiány komoly hiánybetegségek forrása lehet.
A jód legjobb természetes forrásai a tengeri halak, a tengeri só, a kagylók és a jódozott só. Felnőttek számára a napi javasolt jódszükséglet 0,15 mg, aminél várandósság és szoptatás alatt érdemes egy kicsivel többet bevinnünk a szervezetünkbe.
A jódpótlás legegyszerűbb és legolcsóbb módja régen és ma is az étkezési só jódozása. Ezzel a módszerrel lehet legkönnyebben elérni a legtöbb embert, ezért adják a pluszjódot éppen a sóhoz – sőt, az nem is mindenhol van így: Thaiföldön például jódot adnak a szárított banánhoz, de kísérleteztek a tyúktojás jódozásával is.
Svájcban évszázadokon keresztül gyakori volt a jódhiány okozta enyhe szellemi fogyatékosság a hegyvidékeken lakók körében – írja a doki.net. – Nem véletlen, hogy Európában itt kezdték el az étkezési só jódozását 1922-ben.
