A virtuális tér szabadsága azt tette lehetővé, hogy olyan dolgokat tegyünk meg, amit amúgy nem szoktunk. Ez az új egyszeregy. Egy olyan tág térben bóklászunk, ahol nem látjuk, és nem is akarjuk látni saját korlátainkat. Ezért kommentelünk eszementül, ezért merünk lájkolni bármit, ezért fürdünk meg naponként az illúzióban, miszerint habár egyedül vagyunk és láthatóan senki se lát minket, mégis mindenki nyomon követhet.
Mert hát tegyük csak fel a kérdést: kiállnál egy nagy közönség elé – és itt most beszéljünk mondjuk, ezer emberről –, hogy megmutasd, micsoda őrültségekre vagy képes? Nem biztos, ugye? Pedig nagy valószínűséggel benned is ott rejlik az exhibicionista! De fejtsük is tovább a kérdést: ha valaki az utcán fogna egy hatalmas vödröt tele vízzel, és magára borítaná, majd az arcodba kiáltana, hogy „és most kihívlak téged”, örömmel áztatnád el magad?
Az egyedi tömeg
Persze a műfaj közel sem annyira eredeti, legfeljebb a formája. Tulajdonképpen semmivel nem több egy-egy ilyen videó vagy kép, mint az, amikor a tizenegy éves énünk a suli ebédlőjében a haver rosszcsont ösztökélésére elindul, hogy meghúzza az osztálytársunk haját. „Úgyse mered megtenni.” Manapság ugyanez történik, annyi különbséggel, hogy ha nem filmezed le az akciót, és nem töltöd fel valami platformra a trendi hashtaggel, akkor meg sem történt.
Első blikkre aranyos és ártalmatlan unaloműző, egyszeri szórakozás, mert hát mi baj történhet abból, hogy a fél világ a nyári hőségben leborítja magát egy vödör jéghideg vízzel? Legrosszabb esetben is csak egy szívroham.
Amikor tömegek mozdulnak arra, hogy olyan kihívásokat teljesítsenek, mint például a banánhéjon átjárkálós-hátraesős, akkor el kell gondolkodnunk, vajon nincs-e itt az ideje, hogy az internetet úgy kompletten kihúzzuk a konnektorból. Ha áttekintünk ezeken a kihívásokon, rájövünk, hogy ez sokkal több és más, mint csupán unaloműző szórakozás. Inkább a végső határaink feszegetése, avagy: te mit teszel meg 15 másodperc hírnévért. Mit teszel meg azért, hogy egy picit reflektorfénybe kerülj, még ha ez a fény ugyanúgy esik a több millió birkára is?
Barbár középkor
De nem az #icebucketchallenge volt az első, amely során felpezsdült az internet népe. Az AP 1996-os beszámolója szerint egy Tennessee állambeli férfi addig-addig küzdött, amíg meg nem tudott megenni hat doboz sós kekszet 60 másodperc alatt. 2001-ben aztán a The Early Show-ban szerepelt is a srác, majd 2008-ban a Good Morning Americában. Globális kihívásról még nem beszélhettünk, de azóta a sós kekszes kihívás klasszikussá vált, amit számtalan YouTube-vlogger ledarált már az elmúlt években. A fahéjas kihívás se mai, 2001-ben robbantotta fel az internetet, reneszánszát 2012-ben élte, s mindmáig vannak jelentkező delikvensek.
A feladat egyszerű volt: nyelj le egy kanálnyi fahéjat anélkül, hogy egy árva csepp folyadék is lemenne a torkodon. Így egy pillanattal később a bátor kihívott egy hatalmas fahéjfelhőben prüszköl, köhög és ordibál. Kivéve a híresen nagyokat zabáló Furious Pete. 2005 a só és jég kihívása volt, amely nem kis veszéllyel járt: a jelentkezőknek sót és jeget kellett a markukban tartaniuk, melyek egymásra reagálva égettek. 2012-ben például egy pittsburghi gyerek másodfokú égésekkel került a kórházba. 2006-ban újabb őrület szabadult el: mindannyian tudjuk, mit tesz a kólával a Mentos cukorka. Ez akkor ért a csúcsra, mikor egy bátor youtuber egy egész csomagnyi Mentost tömött a szájába és elkezdte vedelni a kólát, hogy aztán pár pillanatra emberi kólavulkánná változzon. Ha lenyeled mind a kólát, mind a cukorkát, nem robbanhat-e fel a gyomrod? Reméljük, nem tesztelte senki!
Aztán jött az internet újkora
Valami nagyot fordult 2010 környékén: sorra indultak a különféle közösségi oldalak, egyre nagyobb teret kaptak a videomegosztók, és tulajdonképpen fejest ugrottunk – úgy globálisan – az internet tajtékzó tengerébe. Ez azt is jelentette, hogy az internetes kihívások még több platformon virágozhattak, ami tulajdonképpen odáig fajult, hogy manapság már havonta több tucattal nézhetünk szembe.
2011-ben a #hotpepperchallenge tarolt, amely egyszerű feladatot állított az exhibicionista internetezők elé: erős borsot kellett két pofára zabálniuk, hogy aztán az életükért könyörögve vedeljék a jéghideg vizet vagy kólát. Igen erős kontent egyébként, és ha önszántunkból keveredünk az internet azon segglyukához, ahol ezek találhatók, akkor el kell gondolkodnunk az életünk értelméről.
Ugyanez javallott, ha magunktól leltünk rá a kondomos kihívásra, még inkább, ha részt is vettünk benne. 2012-re népszerű lett az az őrült videó, amikor egy fiatal felszívta az orrába a kondomot, hogy aztán a száján keresztül húzza át. Itt is vannak küzdelmes pillanatok. Mármint a nézőnek (tényleg!). Ugyanez évben pedig a világhíres evőrekorder Kobajasi Takeru egy egész gallon tejet ivott meg úgy, hogy közben egy csepp se ment mellé, és persze nem hányta ki – azonnal globális kihívás lett belőle (amiből volt sörös verzió). Ugyanebben az évben jött a #firechallenge, ahol a kihívottak meggyújtották magukat különféle eszközökkel.
Bolond világ
És elérkeztünk 2014-be, az internet legemlékezetesebb kihívásához, amikor is a világ apraja-nagyja csatlakozott a lavinához, amelyben mindenki leöntötte magát egy nagy adag jéghideg vízzel. Miért is volt ez annyira népszerű? Talán azért, mert nem veszélyeztette senki életét, mert igazán viccesnek érezhette magát a bátor jelentkező, és mert alapvetően volt egy morális háttere: az ALS adományokat gyűjtött különféle kutatásokra. Persze ez a jelentés hamar elkopott, de egy halovány példája volt annak, hogy a kihívások akár hasznosak is lehetnek. De ne aggódjunk, az internet nem merült el jobban az értelemben, utána rögtön kompenzálta is egy méretes baromsággal: a Kylie Jenner-féle ajakkihívással, melyben leginkább tinik üveget vagy poharat szájukra szívva hatalmas, szexi (?) ajkakat varázsoltak, csak persze több millió forinttal olcsóbban, mint Kylie Jenner. A kihívás annyira eltelítette egy időben a közösségi médiát, hogy maga Jenner próbálta lebeszélni követőit a kihívásról.
Ma már nehéz számon tartani, havonta új trend üti fel a fejét. Volt, hogy le kellett nyelni egyben a teafiltert, volt, hogy kádból kellett müzlit enni, ennek sosincs vége. Az biztos, hogy amíg az internet létezik (márpedig nem tűnik úgy, hogy holnapután lehúzzuk a rolót), mindig is lesznek újabb kihívások, amikben meg tudjuk villogtatni az egyediségünket, hogy aztán mindenki ugyanolyan különlegessé váljon... várjunk csak?!
De miért lubickolunk a saját hülyeségünkben?
Kétségkívül ezek a kihívások elsősorban a tinik körében tarolnak, mindez a szülőket pedig egyértelműen rendkívül bosszantja (kivéve persze, mikor még inkább balga módon segítő kezet adnak). A közösségi média viszont kész elfogadni, befogadni az őrületet. A tinédzser agy amúgy is a lázadásra és az új felismerésére van beprogramozva, melynek során nem mindig alkalmas a racionális döntések meghozatalára. Ez így nem is feltétlenül nevezhető hülyeségnek, egyszerűen a Facebook, az Instagram szabadsága melegágyat biztosít ezeknek az érzelmeknek, megadja a 15 másodpercnyi hírnevet, megadja a látszatot, hogy valami nagyot és igazán példa nélkülit tettek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a régi világban az emberek gyerekkoruktól kezdve csupán a környezetükben találhattak barátokat: szomszéd, iskolatárs, csapattárs, havernak a haverja. Ma ez is teljesen átalakult, egy sokkal nyíltabb társadalmat élünk, amiben a közösségi médiafelhasználó tinik igencsak kiveszik a részüket. Lehetőségük van kapcsolatokat létesíteni, kikkel javarészt felületes viszonyt alakítanak ki, viszont a kellő visszajelzés megvan felőlük, ami előre tudja lendíteni a posztolás gyakoriságát.
Örökös rivaldafény, mely ha elhalványul, kénytelen-kelletlen új után kutatunk. Nem csak tiniknél van ez így, az ember alapvetően vágyik arra, hogy elismerjék, elfogadják, és miután „rohanó világunkban” nincs idő megkapni ezt, kétségbeesetten a felületes elismerés után kapkodunk.
