Te tudod, hogy miből és hol készül a ruhád? Ha fast fashion üzletekben vásárolsz, valószínűleg vegyszerrel kezelt műszálból egy távol-keleti gyárban, aminek a munkásait éhbérért dolgoztatják. De vajon lehet-e egyáltalán etikusan öltözködni?
Banglades. Nők ezrei ülnek tömött sorokban a gyárépület termében. Előttük asztalok, rajtuk elavult varrógépek. Kezük alatt jár a munka, ahogy zakatol a tű, ékelődik az anyagba a cérna. A szájuk előtt maszkot viselnek, hogy minél kevesebbet lélegezzenek be a vegyszerekből. Ha nem hibáznak, a nap végén jár a három dollár. Reménykednek, hogy a falak addig is kibírják, és nem dől rájuk az épület. Kilencezer kilométerre éppen a te pamut pólód készül.
Kilencezer kilométer már egy másik világ: más kultúra, más politikai érdekek, más életkörülmények. Egy átlagos fogyasztónak teljesen mindegy, hogy a ruha, amihez töredék áron jutott egy leértékelésen, hogyan került kedvenc márkájának polcaira. Ahogy jó eséllyel az sem érdekli, hogy mi lesz a ruhadarab sorsa, ha a szemétbe kerül.
A három éve készült The True Cost című dokumentumfilm ezt az utat járta be középpontban a több ezer munkásra omlott, fast fashion igényeket kielégítő ruhagyárral (a cikk elején olvasható jelenet ebből a filmből származik). A tragédia a divatipar számos sebhelyét megpiszkálta, a megfelelő munkakörülmények hiánya nem az egyetlen probléma a 21. századi ruhagyártásban. A film rávilágított arra, hogy mennyi káros következménye van, hogy mi, európaiak hetente új kollekciók darabjaival tölthetjük fel gardróbunkat, kezdve a mérgező vegyszerek használatával, az olcsó, munkaerő kizsákmányolásán át a megunt ruhák környezetszennyező hatásáig. De vajon történt-e azóta változás, és mi jutott el mindebből Magyarországra?
Fenntartható divat vagy divatos fenntarthatóság?
2018. március 4-én Los Angelesben – valamivel több mint kilencezer kilométerre hazánktól, és valamivel élénkebb érdeklődéssel övezve, mint a bangladesi katasztrófa – zajlott az év filmes eseménye, az Oscar-gála, ahol Hollywood stílusikonjai is felvonultak a vörös szőnyegen. Camila Alves Vivienne Westwood ruhája a 2014-es kollekcióból megmaradt selyemből készült, Rita Moreno pedig egy 57 évvel ezelőtt viselt költeményt varázsolt elő a szekrényéből. Ők a Red Carpet Green Dresses elnevezésű mozgalomhoz csatlakoztak ruhaválasztásukkor, aminek célja, hogy a vendégek nemzetközileg elismert tervezők segítségével, etikusan öltözzenek fel az eseményre.
Az eseményről Mengyán Eszter, a Holy Duck névre keresztelt, etikus divattal foglalkozó blog szerzője is írt. Az etikus divatot a Ethical Fashion Forum elvei alapján úgy fogalmazta meg, hogy ellenzi az olcsó és gyors divat káros hatásait, és a vegyi anyagok, rovarirtók használatát, megvédi a megfelelő béreket és munkakörülményeket, a munkások jogait, minimalizálja a vízfogyasztást, környezetbarát anyagokat használ és fejleszt ki, illetve törődik az állatok jogaival.
Mengyán Eszter egy cikke kapcsán kezdett a fenntarthatósággal foglalkozni. Egy teljes éven át nem vásárolt ruhát, cipőt és kiegészítőt egy kihívás keretein belül. „Szerintem itt nem a ruhavásárláson van a fő hangsúly, hanem a túlfogyasztáson. Azon, hogy teljesen fölösleges ennyi ruhát vásárolni, amelyek pillanatnyi boldogságot okoznak, miközben tényleg komoly környezeti problémákat okoz a divatipar, és erről ma már mindenki beszél. Azt sem gondolom, hogy mindenkinek a divattól kell indulnia, hiszen ezernyi oldalról meg lehet közelíteni a környezetvédelmet, az életben sok-sok olyan terület van, ahol elkezdhetünk környezettudatosabban létezni. Egyszerűen csak nem szabad leszarni, hogy épp tönkretesszük a Földet” – írja a blogon.
Mi fán terem az etikus divat?
Ha etikus divatról van szó, úgy tűnik, elég sok feltételnek meg kell felelni, nem csoda, ha a vásárló azt sem tudja, hova kapjon. Megpróbálom kideríteni, hogy mik azok az információk, amiket magamtól is kideríthetek, ha a kezembe veszek egy ruhát egy boltban. A címkék a mosási és vasalási útmutatókon túl elárulják a termék anyagát, árát és a származási országot. Fenntarthatóság szempontjából ez mind árulkodó információ. Ha egy pólót Bangladesben gyártottak, poliészterből készült és mindössze 1290 forintba kerül,
arra következtethetek, hogy a készítője az ára töredékét kaphatta kézhez.
Ráadásul az ideszállítása több energiát emészthetett fel, mintha az országban varrták volna, az anyaga nehezen lebomló műanyag és bio minősítés híján biztosan vegyszerekkel kezelték.
Apropó, minősítés: ez a legfontosabb dolog, amire egy olyan vásárló számíthat, aki nem ismeri személyesen a ruhái készítőjét. A legelterjedtebb minősítések, amik a hazai polcokon is megtalálhatók, a Fair Ware (korrekt munkakörülmények), az Oeko-Tex (határérték alatti vegyszermennyiség) és a GOTS, ami Etchical Fashion Forum által megfogalmazott szempontokat érvényesíti. Kokasné dr. Palicska Lívia, az Oeko-Tex minősítés kiadására hazánkban is jogosult Innovatext Zrt. vezérigazgatója elmondja, ők is törekszenek arra, hogy átfogó minősítést kínáljanak. „Az Oeko-Tex 100 kezdetektől fogva a legismertebb tanúsításunk, de van egy STeP nevű gyártástanúsításunk is, ami a fenntartható textilgyártást jelzi. Ez azt jelenti, hogy ellenőrizzük a környezetvédelmet, a munkakörülményeket, hogy van-e gyerekmunka, vagy megfelelő-e a bérezés” – mondja Lívia.
A minősítés problémája, hogy sem a fogyasztók, sem az eladók nem tudják pontosan, mit jelent, ha ezzel a jelzéssel találkoznak, amit a ruha címkéjén a minősítés nevén egy virággal jelölnek.
A nagy ellentmondások
Habár a minősítések kevésbé ismertek itthon, a fogyasztók többsége mégis tisztában van azzal, mit jelent a bio pamut egy ruhánál, és az biztos, hogy a környezettudatos vásárlók szemét vonzzák a zöld címkék, amit a fast fashion márkák többsége ki is használ anélkül, hogy bármilyen minősítéssel rendelkezne.
A H&M Conscious elnevezésű kollekciója a fenntarthatóság jegyében készül, emellett egy dán riportfilm nemrég arról számolt be, hogy a cég évente 12 tonna új ruhát éget el. A C&A biopamut termékeire büszke, de az üzleteiből hívtak már vissza bőrdzsekit vegyszertartalmának határérték feletti szintje miatt.
Mengyán Eszter szerint alapvetően jó, hogy ezek a cégek az innovációk mögé állnak és ökokollekciókat adnak ki, de ettől még nem lesznek fenntarthatóak. „Arányaiban egyelőre nagyon keveset tesznek. Évi egy ökokollekció mellett ott van két-három hetente egy újabb és újabb kollekció. Azt gondolom, hogy aki itt vásárol, legyen tisztában azzal, ezek a márkák hogyan és hol gyártatnak, milyen környezeti terhelésük van, milyen körülmények között dolgoznak, akik varrják a ruhákat. Ha csak így tudják megoldani, akkor vásároljanak olyan darabokat, amelyeket sokáig tudnak hordani, és rendszeresen viselnek.”
Mi a helyzet itthon?
A 21. század a sebesség százada. Gyorsan eszünk, gyorsan vásárolunk, gyorsan jutunk hozzá a legújabb kollekciókhoz. Az ismerőseim többsége a szezon eleji bevásárlásokat valamelyik bevásárlóközpontban ejti meg leértékelésekre vadászva – az alacsony ár mindig fontos. A környezetemben kevés olyan embert ismerek, akinek fontos a fenntarthatóság. Az ő vásárlási stratégiájuk teljesen eltér az átlag fogyasztóétól, ők ritkábban vásárolnak, kerülik a fast fashion lehetőségeket, keresik a természetes anyagokat, és többet is hajlandóak rááldozni egy-egy darabra.
Ez a vásárlási forma olyan, mintha a fogyasztó fast food helyett az otthon főzést választaná. „Rengeteg utánajárással biztosan lehet 100 százalékosan etikusan vásárolni bizonyos márkáknál, akik képesek teljesen átláthatóvá tenni a működésüket, de ne legyenek illúzióink, ilyen márkából nagyon kevés létezik” – mondja Mengyán Eszter. Ilyen például a leköszönő Kamorka, a férfi ruházatban erősítő Touch Me Not, és a kötött vonalon, egészen kis kollekcióval induló Oat Ava, amik mellett elvétve organikus gyerekruhákkal is találkozhat az elszánt vásárló.
Amikor a Touch Me Not két tervezőjével, Bilau Deával és Sáhó Andrással találkozom, Deán felismerem a jellegzetes Touch Me Not kámzsás ruhát, András pulóverét illetően már bizonytalan vagyok, de megtudom tőlük, hogy nem igazán vásárolnak, a ruháik többségét ők maguk varrják. Arról kérdezem őket, hogy miért vágtak bele a GOTS minősítésű kollekciójuk tervezésébe. Meglepő választ kapok, eleinte egyáltalán nem gondolkodtak bio pamutban.
„Andrissal a könnyűiparin végeztünk, és a diplomamunka környékén mindkettőnket felhúzott, hogy nagyon rossz minőségű anyagokat találtunk. Elkezdtünk nézelődni, hogy milyen jobb anyagot lehet venni, és megtaláltuk a GOTS-t. Nem voltunk teljesen tisztában azzal, hogy ez bio vagy sem, utólag kezdtük kibogozni, hogy ez környezetvédelmi vonalon is jól működik” – meséli Dea. A vásárlók sem főleg a bio alapanyag miatt keresik meg őket, ez a tényező egyedül a külföldi vásárokon számít, ott viszont, elmondásuk szerint, ez inkább természetes, mint különleges. „De nagyon bízunk benne, hogy lesz rá igény itthon is, és van értelme ezt csinálni” – teszi hozzá András.
„Kelet-Európában mi még gyerekcipőben járunk” – mondja Kokasné dr. Palicska Lívia a fenntartható divat itthoni helyzetére reagálva. „Nyugat-Európában sokkal nagyobb igény van erre. Ha a kereslet nem húzza a kínálatot, akkor nem tudnak fenntartható irányba elmenni. Én azt gondolom, hogy a jövőben ez változni fog, ahogyan az élelmiszer-fogyasztásban is egyre tudatosabbak vagyunk.”
