Mitől lesz a hétköznapi különleges? Egy edény vagy egy kenyér? A személyes kapcsolattól, az odafigyeléstől és persze egy kis mókától. Újabb workshopot teszteltünk.
Ismerkedésem a tésztasütéssel a pizzával kezdődött. A szüleimtől örökölt recept egyszerű, gyors és isteni, ráadásul a frissen kisült, oregánó illatú lepények azokra a különleges alkalmakra emlékeztetnek, amikor családi körben készítettük azokat. Később próbálkoztam kenyérrel, kiflivel és ciabattával is. A házi készítésű péksütemény semmihez sem fogható.
A konyhát betöltő tészta illata, a meleg kiflire olvadó vaj, a roppanó kenyér és a személyes történet, amitől minden sokkal finomabbnak tűnik.
Ezen kívül én válogatom össze az alapanyagokat, ezért pontosan tudom, hogy mi van benne.
Szabó Edit keramikus és Simonyi Kristóf, a Pipacs pékje tudják, hogy mit jelent a házi kenyér, ezért összeadták tudásukat, hogy mások otthonába is eljuttassák a teremtésnek ezt a hétköznapi csodáját. A két hétvégén át tartó workshopjukon kenyérsütő edényt készítettem, és kovászos kenyeret sütöttem.
Műhelyben készül a tárgyak lelke
Edithez az Óbudai Harisnyagyár vöröstéglás épületébe érkezem. A negyedik emeleti műteremlakást fémkeretes ablak osztja két részre: a konyhából a homályos üvegen átlátni az alkotótérbe, ahol kész és félkész szobrok, eszközök és formák sorakoznak a polcokon, az ajtó mellett hatalmas kemence áll. Itt dolgozunk két vasárnapon keresztül, itt szívunk minden tudást magunkba. Az agyagedény elkészítésével kezdünk. Edit foglalkozik velünk először, de itt van Kristóf is, ő szolgáltatja az elemózsiát. A konyha asztalain friss kenyerek sorakoznak zöldségekkel, vajjal, kenegetőssel.
A csapat többségét a kenyérsütés hozta ide, sokaknak már tapasztalatuk is van, az agyagozás azonban mindenkinek új terület. Rövid ismerkedés után felvesszük a színes kötényeket, körbeálljuk a műhely nagy asztalát, és hozzálátunk a munkához. A teknőspáncélra emlékeztető edényt Edit tervezte. A mi feladatunk, hogy az agyagot a formákba illesszük, nyomkodjuk és szabjuk. Leírva egészen egyszerű folyamatnak tűnik, azonban nem csak ügyesség, de erő is kell hozzá, hogy az anyag úgy viselkedjen a kezünk alatt, ahogyan azt szeretnénk. A kezdeti bizonytalanság után azért mind élvezzük ezt a fajta munkát: ahogyan az ívekre, a felületre, a falvastagságra és még vagy ezer dologra koncentrálunk egyszerre, megszűnik a külvilág, a közös tapasztalatok pedig hamar összekovácsolnak minket.
A szünetekben a kenyerekkel ismerkedünk. Kristóf megkezdi az oktatást a kovász neveléséről, vagyis, hogy hogyan etessük a lisztből és vízből készült masszát még több liszttel és vízzel. Egyre okkultabbnak tűnik a pékszakma, ahogyan a kovászszülőséggel ismerkedünk, és kezdjük azt hinni, hogy sokkal egyszerűbb lenne aranyhalat vagy akár leguánt tartani – de abból ugye nem lesz kenyér. A nap végén majd mindenki hazaviheti a saját kovászát egy befőttesüveg alján.
Délutánra egyre szaporodnak a sajgó agyagformázó ujjak és a fájó hajolgató hátak, de ezzel együtt több a csillogó szem, ahogyan az egész napos munkánk lassan testet ölt. A festést várjuk a legjobban, itt dől el ugyanis, hogy kinek hogyan igazodik a személyiségéhez a tárgya. Némi csalódást jelent, amikor megtudjuk, hogy a máznak csak a kisütés után lesz színe, de lelkesen kenjük az edényünkre a betonszürke masszát is. Népszerűek a teknősfoltok és az agyagszín is, én mályvát választok. A végeredményre két hetet kell várunk, Edit a következő közös alkalmunkra égeti ki őket. Ezekben készülnek majd a kenyerek. Útravalóra megkapjuk a kovászt Kristóftól azzal a felszólítással, hogy a következő alkalomig tartsuk életben.
"Amit a tészta kíván”
A workshop második vasárnapjának reggelén kipattan a szemem, egyrészt azért, mert izgatottan várom, hogy mi sült ki az edényemből, másrészt pedig, hogy sikerült-e életképes kovászt nevelnem. Végrehajtom a Kristóf által meghagyott utolsó utasításokat a liszttel és a vízzel kapcsolatosan, gondosan ügyelve rá, hogy minden grammra pontosan történjen. Rácsattintom a befőttesüvegem tetejét a kovászomra, bedobom a táskámba, és már indulunk is. Gyermekem az egy óra BKV-út alatt rohamos növekedésnek indul, mire a műterembe érek kibújik az üvegem fedele alól - összekenve minden holmimat. Nem baj - gondolom -, legalább biztos lehetek benne, hogy életben van. Kristóf is megcsodálja, levegőztetjük, a rózsaszín fedeles, szív mintával dombornyomott tárolóm száján kifutva magazinba illő látvány. Persze a kovász próbája a víz – vagyis, ha lebeg rajta, jó munkát végeztem.
Hamarosan ki is próbáljuk, a csapat elragadtatva figyeli, ahogyan az ujjamról a kancsónyi vízbe csobban – és az alján marad. Pillanatnyi csend után Kristóf menti meg a helyzetet, az edény közepéből vesz, és riadtan, az én kudarcos próbálkozásom után dobja – ez már lebeg! Így az enyémmel együtt mindenki kovásza működőképes.
Kézhez kapjuk Kristóf kenyérreceptjeit, melyekben láthatóan fontos szerepet játszanak a grammok, és hozzálátunk a gyúráshoz, dagasztáshoz, kelesztéshez. A tésztát félóránként hajtogatjuk, addig a konyharuha alatt pihen. A kenyérsütés a kovászneveléshez hasonlóan megfoghatatlan: ha a mennyiségeken túl kérdezzük Kristófot, mindenre azt a választ kapjuk, hogy ahogyan, amit és amennyit a tészta megkíván. Ez az instrukció valószínűleg csak pékaggyal értelmezhető.
Amíg a tésztánk pihen, bevetjük az edényeinket, amelyek Edit munkaasztalán sorakoznak.
Gyönyörűnek tartjuk őket egytől egyig,szépségük igazán az egyediségükben, a mögöttük álló munkában és a tökéletlenségükben fogható meg.
Itt-ott foltosak, de ettől különlegesek és megismételhetetlenek. Kristóf előkészített nekünk néhány szakajtónyi – vagyis kosárnyi – tésztát, hogy megtapasztalhassuk a sütés élményét. Lisztezzük őket, bevágjuk a tetejüket, rácsúsztatjuk az edényünk alsó lapjára, és mennek is a kemencébe. Amíg elkészülnek, bucikat formázunk a következő körre.
Varázslat ez az egész nap, egymás után születnek a csodák. Ahogyan feltűnnek az edényekben a forró kenyerek, rácsodálkozunk, hogy milyen gyönyörűt alkottunk: Kristóf, a kovász és mi – ilyen élményt nem lehet átélni a boltok kenyeres polcai előtt. Bekerülnek a kemencébe a bucik is, mi pedig megküzdünk a nap utolsó kihívásával: a kovászkvízzel, amiből kiderül, hogy kovászt időzíteni komolyabb agymunka, mint egy matekérettségi.
A nap végén büszkeségeinkkel – az edénnyel, a kenyérrel és a bucikkal – a fotófal elé járulunk. Mint az újszülött kisbabákat, úgy babusgatjuk őket. Estére kapunk egy kis házi feladatot is. A napközben gyúrt tésztát szakajtóba tesszük, és szaladunk vele haza: ezt otthon kell kisütni. Kristóf ügyesen kitalálta ezt is, így csak attól rettegek, hogy befér-e a sütőbe az edény, nem töröm-e össze, és hogy egyáltalán sikerül-e kemence- és szakembermentes körülmények között a kenyerem. A tészta miatt legalább már nem kell aggódnom. Közel egy óra sütés után kikerül a sütőből az első, otthoni kovászos kenyerem.
Kopog az alja, hullik róla a liszt, semmihez sem fogható kovász illata van.
Az első szelet maga az izgalom, csodálatos, omlós, buborékos belső tárul fel a kés nyomán.
A két nap alatt nem csak az anyaggal való munka teremtő szépségét ismertem meg, nem csak a kovásznevelést sajátítottam el, a workshop sokkal többet adott kézzel fogható dolgoknál. Ajándék volt az élmény is, hogy olyan alkotási folyamatba csöppentem, ami egyszerre szakított ki a hétköznapokból, és mutatta meg, hogyan adhatok igazi értéket a mindennapi dolgoknak. A konyhaszekrény tetején álló edényem mindig sokkal többet fog jelenti nekem – ahogyan az általam sütött kenyerek is majd –, mint egy egyszerű tárgy. A személyes megtapasztalásom, a vele született történetek sokkal többé teszik.
Te is?
Ha kedvet kaptál a workshophoz szeptembertől te is részt vehetsz a foglalkozásokon. Az időpontokért figyeld Szabó Edit honlapját. Fontos, hogy tudd, az alkalmak két teljes napot vesznek igénybe. A foglalkozás teljes díja 37000 forint.
