Aki betelefonál, az hülye! Aki nem, az is!

Barbibaba a képernyőn a pult mögött áll, és torkaszakadtából üvölt. Barbibaba néha Barbipapa - mikor a hímnemű kollégára kerül a sor - a barbiság nem függ a nemtől. Be nem áll a szájuk, 120 decibellel üvöltik, hogy mi aztán hülyék vagyunk!

 

Barbibaba csinos, fiatal, és annyira vékony, hogy a modern orvostudomány előtt rejtély, hol is tartja a belső szerveit. Barbibaba légzéstechnikáját tibeti lámák küldöttsége vizsgálja, hiszen vagy a fülén, vagy az altestén keresztül vesz levegőt, ugyanis egyetlen másodpercre sem áll be a szája, százhúsz decibellel fecseg. Azt fecsegi, hogy mi hülyék vagyunk. Lököttek, dinkák, gyogyósak, tőlünk nőhet a pénz a fákon, nem szedjük le, gázolhatnánk térdig a bankjegyekben, le sem hajolnánk érte. Pediglen, ha felhívnánk őt telefonon, és helyes választ adnánk arra az egyszerű kérdésre, mi is az ábécé harmadik betűje és mely városokból egyesült Budapest, hát azonnal leperkál a kezünkbe több százezret. De mi hülyék vagyunk, ordítja Barbika, önmagunk ellenségei, ahelyett, hogy trendi cuccokra költenénk a tőle nyert összeget, orcánk verítékével keresgéljük a mindennapi betevőt.

Ugye, hogy mindenki ismeri Barbibabát? Mindennap találkozunk vele, a különböző tévék különböző betelefonálós játékain. Nem az a baj, hogy ezekkel az úgynevezett vetélkedőkkel tökéletesen elmebetegnek néznek bennünket, és mellesleg hatalmas nyereségre tesznek szert a működtető cégek - melyek azonban nem mindig azonosak a tévécsatornákkal. Illetve, nem csak ez a baj. A baj az, hogy arcátlanul még a pofánkba is mondják, az orrunk alá dörgölik, mennyire idiótának néznek minket. Hogy kicsoda az a mi? Mi, nézők, adófizető állampolgárok, európaiak, emberek, halandók. Mindenki, aki nem telefonál. Aki telefonál, az is lehet hülye: ha nem tudja a választ, azért, ha tudja, azért. Igaz, akkor nyer - na, nem annyit, amennyiről Barbika visítozott az éji és szellemi homályban, de valamennyit, és kap melléje mindenesetre egy hipergagyi CD-t, meg egy csinos, apart kis telefonszámlát. De cserébe megnyugodhat: Barbi már nem tartja hülyének. Jó tudni az ilyesmit. Megnyugtatja a lelket, csillapítja a háborgó érzületet.

De tényleg ennyire életveszélyesek lennének ezek a játékok?
Hát... esete válogatja... szóval tudunk olyan történetről, mikor galambősz anyóka betelefonált, nyert, majd utána egy háromszázezer fölötti telefonszámlát kapott kézhez. Ami több volt, mint a nyeremény. Nem véletlen, hogy a kérdések annyira primitívek. Azért kérdeznek olyasmiket, amivel már az óvodai kiscsoportban is játszva megbirkóznának a kisdedek, mert így még a viszonylag értelmes emberek is kísértésbe esnek: biztosak a válaszban, nem lesznek bolondok otthagyni a pénzt. Különben nem is mindig a hívások időtartama hozza a bevételt a szervezőknek - sokkal inkább a számuk. Ez humánusabb megoldás, így a palimadarak pár száz forintos tanulópénzzel megússzák. Onnét ismerni meg az ilyen rendszert, hogy „vonalnyitásokkal" dolgoznak, tehát megvárják, míg felgyűlnek a hívások.

„Vonalnyitás" hörgi a műsorvezető, szemmel láthatóan csak pillanatok választják el az extázistól vagy a kómától, pupillái tágra nyílnak, liheg, és a végén valakit csak bekapcsolnak a stúdióba. Az már mindegy is, hogy nyer az illető, vagy sem - a társaság mindenképpen kaszál. Nem is érdemes elővenni a számtankönyveket, hogy rájöjjünk, mennyivel gazdagodhattak egy óra leforgása alatt. Nagyobb baj, hogy míg a lottó vagy egyéb sorsjátékok esetében van némi törvényes ellenőrzés, a húzásnál jelen van egy közjegyző, szóval nem nagyon lehet mismásolni, esetünkben erről szó sincs. Lehet, hogy harmincezer hívás futott be, lehet, hogy háromszázezer. Pláne, ha a lihegő Barbi tanácsát megfogadva egymás után többször is próbálkozunk.

Ha már itt tartunk: Barbika - nemétől függetlenül - azért beszél megállás nélkül, szokatlan testnyílásain lélegezve, mert a például szolgáló nyugat-európai műsorokban is ez a szokás. Ott pedig azért tesznek így, hogy a nézőnek ne maradjon ideje gondolkodni. És azért mond annyi ökörséget az ifjú mediátor, mert egy egész órán keresztül egyfolytában beszélni nagyon kemény szellemi és fizikai munka. Tíz perc alatt kifogynak a közhelyekből, és utána jön az analitikus rész - gyermekkori emlékek keverednek elfojtott vágyak kivetüléseivel, férfiaknál még játszanak a katonatörténetek is. Adás végére már csak egy gügyögő, ujját cumizó újszülött marad a szájmenés következtében, szerencsére ezt már nem látjuk, az illetőt hátraviszik utána, és egy mentési CD-ről visszatöltik a tudatát. Vírusirtás nélkül, azt már nem élné túl. De az is lehet, hogy elég neki egy floppy is. Barbibaba és Barbipapa így nőttek ki a médiastúdió padjaiból - ostobának, arrogánsnak, felületesnek, végső soron a valódi életben halálraítéltnek. Csak reménykedhetünk, hogy magánemberként nem, vagy nem teljesen ilyenek. De az is lehet, hogy tényleg önmagukat adják - akkor személyi és lakcímkártya nélkül nem szabad őket kiengedni otthonról, mert eltévednek, és sohasem találnak haza.
Bár, az sincs kizárva, hogy droidok.
Ez esetben vissza az egész.


 

 

Oszd meg másokkal is!
Mustra