Barbibaba csinos, fiatal, és annyira vékony, hogy a modern orvostudomány előtt rejtély, hol is tartja a belső szerveit. Barbibaba légzéstechnikáját tibeti lámák küldöttsége vizsgálja, hiszen vagy a fülén, vagy az altestén keresztül vesz levegőt, ugyanis egyetlen másodpercre sem áll be a szája, százhúsz decibellel fecseg. Azt fecsegi, hogy mi hülyék vagyunk. Lököttek, dinkák, gyogyósak, tőlünk nőhet a pénz a fákon, nem szedjük le, gázolhatnánk térdig a bankjegyekben, le sem hajolnánk érte. Pediglen, ha felhívnánk őt telefonon, és helyes választ adnánk arra az egyszerű kérdésre, mi is az ábécé harmadik betűje és mely városokból egyesült Budapest, hát azonnal leperkál a kezünkbe több százezret. De mi hülyék vagyunk, ordítja Barbika, önmagunk ellenségei, ahelyett, hogy trendi cuccokra költenénk a tőle nyert összeget, orcánk verítékével keresgéljük a mindennapi betevőt.
Ugye, hogy mindenki ismeri Barbibabát? Mindennap találkozunk vele, a különböző tévék különböző betelefonálós játékain. Nem az a baj, hogy ezekkel az úgynevezett vetélkedőkkel tökéletesen elmebetegnek néznek bennünket, és mellesleg hatalmas nyereségre tesznek szert a működtető cégek - melyek azonban nem mindig azonosak a tévécsatornákkal. Illetve, nem csak ez a baj. A baj az, hogy arcátlanul még a pofánkba is mondják, az orrunk alá dörgölik, mennyire idiótának néznek minket. Hogy kicsoda az a mi? Mi, nézők, adófizető állampolgárok, európaiak, emberek, halandók. Mindenki, aki nem telefonál. Aki telefonál, az is lehet hülye: ha nem tudja a választ, azért, ha tudja, azért. Igaz, akkor nyer - na, nem annyit, amennyiről Barbika visítozott az éji és szellemi homályban, de valamennyit, és kap melléje mindenesetre egy hipergagyi CD-t, meg egy csinos, apart kis telefonszámlát. De cserébe megnyugodhat: Barbi már nem tartja hülyének. Jó tudni az ilyesmit. Megnyugtatja a lelket, csillapítja a háborgó érzületet.
De tényleg ennyire életveszélyesek lennének ezek a játékok?
Hát... esete válogatja... szóval tudunk olyan történetről, mikor galambősz anyóka betelefonált, nyert, majd utána egy háromszázezer fölötti telefonszámlát kapott kézhez. Ami több volt, mint a nyeremény. Nem véletlen, hogy a kérdések annyira primitívek. Azért kérdeznek olyasmiket, amivel már az óvodai kiscsoportban is játszva megbirkóznának a kisdedek, mert így még a viszonylag értelmes emberek is kísértésbe esnek: biztosak a válaszban, nem lesznek bolondok otthagyni a pénzt. Különben nem is mindig a hívások időtartama hozza a bevételt a szervezőknek - sokkal inkább a számuk. Ez humánusabb megoldás, így a palimadarak pár száz forintos tanulópénzzel megússzák. Onnét ismerni meg az ilyen rendszert, hogy „vonalnyitásokkal" dolgoznak, tehát megvárják, míg felgyűlnek a hívások.
„Vonalnyitás" hörgi a műsorvezető, szemmel láthatóan csak pillanatok választják el az extázistól vagy a kómától, pupillái tágra nyílnak, liheg, és a végén valakit csak bekapcsolnak a stúdióba. Az már mindegy is, hogy nyer az illető, vagy sem - a társaság mindenképpen kaszál. Nem is érdemes elővenni a számtankönyveket, hogy rájöjjünk, mennyivel gazdagodhattak egy óra leforgása alatt. Nagyobb baj, hogy míg a lottó vagy egyéb sorsjátékok esetében van némi törvényes ellenőrzés, a húzásnál jelen van egy közjegyző, szóval nem nagyon lehet mismásolni, esetünkben erről szó sincs. Lehet, hogy harmincezer hívás futott be, lehet, hogy háromszázezer. Pláne, ha a lihegő Barbi tanácsát megfogadva egymás után többször is próbálkozunk.
Ha már itt tartunk: Barbika - nemétől függetlenül - azért beszél megállás nélkül, szokatlan testnyílásain lélegezve, mert a például szolgáló nyugat-európai műsorokban is ez a szokás. Ott pedig azért tesznek így, hogy a nézőnek ne maradjon ideje gondolkodni. És azért mond annyi ökörséget az ifjú mediátor, mert egy egész órán keresztül egyfolytában beszélni nagyon kemény szellemi és fizikai munka. Tíz perc alatt kifogynak a közhelyekből, és utána jön az analitikus rész - gyermekkori emlékek keverednek elfojtott vágyak kivetüléseivel, férfiaknál még játszanak a katonatörténetek is. Adás végére már csak egy gügyögő, ujját cumizó újszülött marad a szájmenés következtében, szerencsére ezt már nem látjuk, az illetőt hátraviszik utána, és egy mentési CD-ről visszatöltik a tudatát. Vírusirtás nélkül, azt már nem élné túl. De az is lehet, hogy elég neki egy floppy is. Barbibaba és Barbipapa így nőttek ki a médiastúdió padjaiból - ostobának, arrogánsnak, felületesnek, végső soron a valódi életben halálraítéltnek. Csak reménykedhetünk, hogy magánemberként nem, vagy nem teljesen ilyenek. De az is lehet, hogy tényleg önmagukat adják - akkor személyi és lakcímkártya nélkül nem szabad őket kiengedni otthonról, mert eltévednek, és sohasem találnak haza.
Bár, az sincs kizárva, hogy droidok.
Ez esetben vissza az egész.