Senki nem hitte, de meglépték: vasárnaptól minden megváltozott

A támadás ugyan meglepetésszerű volt, de régóta sejteni lehetett, hogy az Egyesült Államok és Japán közötti ellentétek előbb-utóbb hadüzenetté fajulnak. A két ország szövetségesként harcolt az első világháborúban, az 1930-as években mégis egymás ellen fordultak: Japán a gazdasági és népesedési gondok egyetlen megoldását az erőszakos terjeszkedésben látta, ezért a császárság elfoglalta Mandzsúriát és Kínát, ami amerikai érdekeket is sértett, majd Délkelet-Ázsia, Francia Indokína ellen indultak. Az USA nem nézte jó szemmel ezt a hódító politikát, ezért zárolta az országban lévő japán vagyont, és folyamatosan megszüntette a kereskedelmet a távol-keleti nemzettel.

1940-ben Japán háromhatalmi egyezményt kötött az Európában agresszorként viselkedő náci Németországgal és a fasiszta Olaszországgal, a Szovjetunióval pedig semlegességi megállapodást írt alá. Az Egyesült Államokat rendkívül aggasztotta a hatalmi egyensúly felborulása a térségben, ezért a következő év elején elrettentő célzattal – megakadályozva, hogy Japán végrehajtson egy esetleges indonéz offenzívát – Hawaiira helyezte át a flotta csendes-óceáni bázisát, majd olajembargót léptetett életbe Japánnal szemben, mely a japán gazdaság és hadiipar működését fenyegette. Bár az amerikai közvélemény továbbra is a háborúból való kimaradás mellett állt, a helyzet egyértelműen a nyílt konfliktus felé mutatott.

A japánok úgy látták, csendes-óceáni előrenyomulásuk biztosítása érdekében meg kell semmisíteniük a Hawaiion horgonyzó amerikai hadiflottát, és a meglepetésszerű, elsöprő támadás nemcsak időt nyerne számukra, de az amerikaiak morálját is alaposan gyengítené. Tokió a hadművelet kidolgozása közben is diplomáciai tárgyalásokat folytatott az USA-val, biztosítva, hogy az ellenség semmit se gyanítson, ugyanakkor az amerikai hírszerzés novemberben olyan üzeneteket fejtett meg, amik kifejezetten a háborús szándékra utaltak, és azt is többen megjegyezték, hogy a hadüzenet nélküli háború a császárság egyik „specialitásának” számít.

Az ázsiai birodalom stratégái hónapokon keresztül készültek, alaposan kidolgozták a rajtaütés tervét, figyelembe vették az amerikai hajók elhelyezkedését és a riasztórendszer működését is. A támadást azért időzítették hétvégére, mert ilyenkor a tengerészek többsége kimenőn van, lazább a fegyelem, és minden hajót visszarendelnek a bázisra. Az akciót végrehajtó, Nagumo Csúicsi tengernagy parancsnoksága alatt lévő, 6 repülőgép-anyahajóból, 17 csatahajóból, 23 tengeralattjáróból és 414 repülőgépből álló flotta november 23-án indult el a kikötőből Pearl Harbor felé. Az egyes egységek külön útvonalakon haladtak, szigorú rádiócsendet tartva, így észrevétlenül juthattak el két hét alatt Hawaii-ig. Az amerikai hadvezetés az egyre sokasodó figyelmeztető jelek ellenére sem rendelt el készültséget a támaszponton. Annyira elbizakodottak voltak, hogy a hadihajókon lévő légvédelmi fegyverekhez a lőszert elzárva tartották a fedélközben, nem gondolva egy esetleges légitámadás lehetőségére – az elbizakodottságért nagy árat fizettek.

December 7-én, vasárnap reggel 7 órakor a támaszpont radarján megjelent az ellenséges repülőgépraj, a megfigyelőtiszt azonban jóhiszeműen amerikai B–17-eseknek vélte a gépeket. Annál nagyobb lett a meglepetés és a pánik, amikor 7 óra 49 perckor a Pearl Harbor feletti eget elborították a felkelő nap zászlajával díszített repülők, és bombákat szórtak az öbölben horgonyzó hajókra. Az egyik bomba az Arizona csatahajó lőszerraktárában robbant fel, a hajó nyolcezer emberrel a fedélzetén azonnal elsüllyedt. Nem sokkal később az Oklahoma hadihajó is találatot kapott, az nyolcszáz emberrel veszett oda. A japánok két hullámban indítottak támadást, az első repülőgéprajt 8 óra 40 perckor követte a második, ami ellen az amerikai haderők már fel tudtak lépni, ez azonban kevésnek bizonyult – Japán elsöprő győzelmet aratott.

A rajtaütés amerikai részről 2500 életet követelt, minden csatahajót találat ért (az említett kettő el is süllyedt), és háromszáz repülőgép is elpusztult, melyek közül ötöt nem az ellenség, hanem a meglepetéstől megzavarodott amerikai védelmi erők lőttek le. A japán erők ezzel szemben csupán 29 repülőt, 4 tengeralattjárót és 64 embert veszítettek. A támadás eredetileg három szakaszban történt volna, az ellenállást látva azonban Nagumo úgy döntött, a harmadik rajt nem veti be, így a kikötő infrastruktúrája és üzemanyagtárolói épségben maradtak. Ez a hanyag döntés később végzetesnek bizonyult a japánok számára: ugyan hónapokig tartott a flotta újjáépítése és a megrongálódott hajók javítása, az amerikaiaknak sikerült helyrehozniuk a kárt és 1942 nyarán a Midway-szigeteknél megfordítaniuk a háború menetét. Szintén jelentős szerencséje volt az amerikaiaknak, hogy a flotta kulcsfontosságú egységei, a repülőgép-anyahajók december 7-én épp nem állomásoztak a kikötőben, így sértetlenül vészelték át a támadást.

A támadás másnapján, december 8-án nem sokkal dél után Roosevelt elnök a képviselőház és a szenátus ülésén kérte a hadüzenet bejelentését, ötperces beszédét ezekkel a szavakkal kezdte: „Tegnap, 1941. december 7-én – mely nap mindörökre a szégyen bélyegét viseli majd magán – a Japán Császárság flottája és légiereje meglepetésszerű és előre eltervezett támadást intézett az Amerikai Egyesült Államok ellen.” A szenátus egyhangúlag, a képviselőház egyetlen tartózkodás mellett megszavazta a hadüzenetet. Három nappal később Japán szövetségesei, Németország és Olaszország hadat üzentek az USA-nak – ezzel a második világháború új szakaszába lépett.

Később természetesen számos összeesküvés-elmélet született, melyek szerint Roosevelt, illetve Winston Churchill brit miniszterelnök előre tudtak a támadásról és hagyták azt megtörténni, hogy a japánok ellen hangolják a közvéleményt és legitimálják az Egyesült Államok belépését a háborúba. Ezeket a feltételezéseket azonban semmilyen tény nem támasztja alá. Ugyan a britek tényleg szerették volna, ha az USA belép a háborúba, ők inkább az európai hadszíntéren, Németország ellen vették volna igénybe a segítséget, nem volt szándékukban kétfrontos háborút kirobbantani. A valóság az, hogy az amerikai titkosszolgálat az előzetes jelek és információk figyelmen kívül hagyásával jelentős baklövést követett el, minek következtében tényleg meglepetésként érte a támadás az országot.

A Pearl Harbor elleni rajtaütés természetesen számos hollywoodi produkciót ihletett meg az elmúlt majdnem nyolcvan évben. James Jones bestsellere, a Most és mindörökké egy szerelmiháromszög-történetet dolgoz fel a tragédia árnyékában, a népszerű könyvet kétszer is adaptálták mozgóképre: 1953-ban Oscar-díjas játékfilm, 1979-ben tévés minisorozat készült belőle. Az 1970-es Tora! Tora! Tora! amerikai–japán koprodukcióban gyártott alkotás, melyet Richard Fleischer, Fukaszaku Kindzsi és Maszuda Tosió jegyeznek rendezőként. A Kirk Douglas és Martin Sheen főszereplésével készült Végső visszaszámlálás című 1980-as sci-fiben egy modern repülőgép-anyahajó kerül vissza a múltba a végzetes napra, a parancsnok pedig elhatározza, hogy megváltoztatja a történelem menetét. Napjainkban talán a robbantások és női mellek mozgóképes esztétikájának mestere, Michael Bay által rendezett Pearl Harbor – Égi háború (2001) a legnépszerűbb feldolgozás, mely szintén szerelmi történetbe ágyazza a háborús cselekményt.

Tegnapi kultbaitünkben természetesen a Mikulásról, azaz Szent Miklós püspökről és sok hozzá kötődő történetről írtunk.