Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Niccolò Paganini, akit virtuóz játéka miatt az ördög hegedűsének becéztek, mások szerint Istentől kapta tehetségét – korának szupersztárja volt. Gyakori nőügyei ugyanakkor valójában lányügyek voltak: 40-50 évesen is tizenévesekkel bonyolódott kalandokba.
1782. október 27-én született Genovában, szerény körülmények között élő család hat gyermeke közül harmadikként. Apja szatócs, egy hajótársaság részvényese és notórius szerencsejátékos volt, aki lelkes zenerajongóként és mandolinjátékosként hamar elkezdte fiát hegedülni tanítani – persze nem valamiféle nemes célból, hanem mert azt remélte, a fiú tehetségét talán képes lesz pénzre váltani. Niccolò ötéves korától járt zenetanárokhoz, apja szigorúan megszabta számára, hogy sok órát kell gyakorolnia – ha nem gyakorolt eleget, egy kamrába zárta a fiút, és addig ott kellett maradnia, amíg be nem pótolta az előírt napi mennyiséget. Két évvel később a San Lorenzo-székesegyház karnagya, Giacomo Costa folytatta a fiú tanítását, kilencévesen pedig Paganini már közönség előtt lépett fel. A legenda szerint tizenhárom évesen elbocsátották a konzervatóriumból, mondván, nincs már mit tanítani neki.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A megfeszített zenei tanulás mellett Paganini gyerekként folyamatosan betegeskedett, kanyarón és vörhenyen is átesett, melyek utóhatásai egész életét végigkísérték és rombolták egészségét – valószínűleg későbbi tüdőbajának csírái is már gyerekkorában megjelentek. A virtuóz tehetségű hegedűművész már kamaszként elbűvölte a közönséget – tizenöt évesen indult első hangversenykörútjára, az állandó fellépésekkel és utazással járó stressz és apai szigor (a fiú többször próbált megszökni a családi házból) elől azonban hamar az italba és a szerencsejátékba menekült. A tizenöt éves, előkelő származású Emilia Quilici szerelme mentette ki a züllés poklából – három évre felhagyott a zenéléssel, azonban mikor a kapcsolat 1804-ben véget ért, visszatért Genovába és belevetette magát a munkába, megfeszített tempóban gyakorolt és komponált.
Napóleon császár húga, a Toszkána felett uralkodó Elisa megtette Paganinit Luccában székelő udvari kamarazenekarának második hegedűsévé. Az asszony, akit kezdettől titkos és nagyon bensőséges viszony fűzött a zenészgéniuszhoz, igen nagylelkűen bánt protezsáltjával: megengedte neki, hogy udvari kötelezettségei mellett turnékörutakat tegyen és operákat vezényeljen, idővel pedig megkapta az első hegedűsi posztot. Paganini a hercegnőnek ajánlva írta meg híres Szerelmes duettjeit, a császár tiszteletére pedig a Napóleon-szonátát. Szerzeményei – melyek közül ma már inkább csak versenyműveit és a Moto Perpetuót játsszák – főként azért lettek sikeresek, mert ő maga játszotta őket: zeneszerzőként saját magának teremtett lehetőséget rá, hogy megcsillogtathassa bravúros technikai tudását. Más zeneszerzőkkel nem mindig volt barátságos: jó barátja, Berlioz az ő számára írta Harold Itáliában című darabját, de Paganini komolytalannak tartotta a brácsaszólamot, ezért nem volt hajlandó eljátszani a művet.
Paganini, akit különösen hosszú, hajlékony ujjai segítettek a virtuóz játékban, és állítólag képes volt egy fogással négy húron három oktávot eljátszani, olyan szinten tárta fel és újította meg a hegedű lehetőségeit, mint azt később Liszt Ferenc tette a zongorával. A két zseni a körülöttük kialakult sztárkultuszban is hasonlított egymásra: koncertkörútjain Paganinit rajongók hada kísérte, a nők gyakran sírtak, mikor meglátták. Turnéin a kor szokásaitól eltérően egyedül, kíséret nélkül lépett fel. A sápadt, sovány, horgas orrú, csapzott hajú művész alakja köré számtalan legenda született: egyesek tudni vélték, eladta a lelkét az ördögnek „földöntúli” tehetségéért cserébe, mások azt állították, látták, amint a Sátán megjelenik a színpadon Paganini hegedűfutamai közben, sokan keresztet vetettek, mikor leültek a nézőtérre. A hírhedt szerencsejátékos és nőcsábász hírében álló hegedűsről azt híresztelték, meggyilkolt egy asszonyt, akinek lelkét kedvenc hegedűjébe, az általa ágyúnak nevezett Guarneribe zárta. Egy másik történet szerint a híres hegedűt, melynek húrjai a szokásostól eltérően egy szintben voltak, így egyszerre három vagy négy húrt is meg tudott rajta szólaltatni, egy koncertre kérte kölcsön a készítőjétől, de annyira megtetszett neki a hangja, hogy „elfelejtette” visszaadni. A hegedűkészítő félt reklamálni, ugyanis tartott a Paganinivel kapcsolatban álló természetfeletti erőktől.
Hírhedten nőcsábász természete gyakran bajba sodorta – egyszer kilenc napot ült börtönben, miután megszöktette, teherbe ejtette, majd, mikor megtudta, hogy állapotos, faképnél hagyta egyik tizenéves szeretőjét, az apa pedig feljelentette őt lánya megrontásáért. Az esetről egész hátralévő életében pletykáltak, de őt ez sem tántorította el, negyven-ötven éves kora felett is tizennégy-tizenöt éves lányoknak csapta a szelet. Zenészként is számos legenda maradt fent róla, különösen képességeivel kapcsolatban – gyakran olyan hevesen játszott, hogy elszakadt egy-egy húr a hegedűjén, de őt ez sem tántorította vissza, három, kettő, sőt még akár egy húron is brillírozva folytatta a játékot. A különlegesebb hangzás érdekében hangszerét gyakran fél hanggal feljebb hangolta, alaposan megdolgoztatva zenésztársait, akiknek így transzponálva kellett őt kísérniük.
Paganini továbbra is gyakran küzdött betegségekkel, egészsége érdekében többször kényszerült évekre felhagyni a turnézással és visszavonulni Nápoly melletti birtokára, ahol zeneszerzéssel foglalatoskodott. 1824-ben Milánóban megismerkedett Antonia Bianchi karénekesnővel, akivel négy évig tartott szenvedélyes románcuk: a pár egyházi áldás nélkül, „vadházasságban” élt együtt és egy fiuk is született, Achille. Antonia azonban idővel egyre jobban elhidegült Paganinitől, gyakran magára hagyta betegségében és egyre több pénzt követelt tőle, ami a kapcsolat végéhez vezetett – Achillét apja vette gondoksága alá, és vele maradt egészen annak élete végéig.
Az 1820-as években Paganini már Európa-szerte hírességnek számított, olyan hatalmas gázsikat zsebelhetett be egy-egy koncertkörútjáért, melyet korábban egyetlen előadó sem. Hatalmas sikert aratott Bécsben, ahol még éttermi fogásokat is elneveztek róla, tiszteletére emlékérmet verettek, bejárta Poroszországot, Bajorországot, Lengyelországot, Csehországot, majd Angliát, Skóciát és Írországot is. A kortársakra és a következő nemzedékekre is nagy hatással volt: Liszt, Schumann, Chopin, Mendelssohn mind az ő példáján felbuzdulva próbálták kitágítani a zene és a hangszeres játék határait és egyedülállót alkotni.
Utolsó éveiben egyre jobban elhatalmasodtak rajta az évek óta nagy fájdalmakkal járó tuberkulózis tünetei, de ennek dacára, amikor egészsége engedte, továbbra is fellépett. 1837-ben Párizsban kaszinót nyitott, de az intézmény hamar csődbe ment, ami tetemes adósságokkal halmozta el a szerencsétlenül járt tulajdonost, akit a párizsi bíróság egy időben még az adósok börtönével is fenyegetett. A kínos ügy közepette Paganini súlyos beteg lett, gyermekkorától hurcolt betegségei végleg elhatalmasodtak rajta: elvesztette a hangját, tüdővérzést kapott, le kellett mondania fellépéseit, ami miatt perbe is fogták. Kalandjai során szifiliszt is összeszedett, ami szintén rontott az állapotán. Sikertelen gyógykezeléseket és lábadozásokat követően 1840. május 27-én, ötvenhét éves korában, Nizzában érte utol a halál.
Halála éppolyan botrányos volt, mint az élete: kicsapongó életvitele miatt ugyanis Nizza püspöke megtagadta tőle az egyházi temetést, ezért Paganinit a lakásán ravatalozták fel, ablaka alatt tolongtak a rajongók, hogy leróják tiszteletüket. Az egyház azt sem engedte, hogy megszentelt földbe temessék, ezért a néhai hegedűvirtuóz holttestét bebalzsamozták és évekig tartották koporsóban, mire végre sikerült kieszközölni számára a tisztességes temetést Pármában, a Villa Gaionéban. Az egyház csak 1876-ban rehabilitálta személyét: ekkor hivatalosan elismerték, hogy hithű katolikus volt.
Paganini életét többször is feldolgozták játékfilmben: az 1923-as német némafilmverzió címszerepét Conrad Veidt, A bűvös vonó című 1946-os brit musicalváltozat főszerepét pedig Stewart Granger alakította. Legutóbb 2013-ban, német–olasz koprodukcióban vitték mozivászonra a hegedűvirtuóz élettörténetét, Paganini – Az ördög hegedűse címmel. És természetesen az sem véletlen, hogy a Különben dühbe jövünk hegedűtokos bérgyilkosa is a Paganini nevet viseli.
Tegnapi kultbaitünkben Fedák Sári kalandos életéről emlékeztünk meg.
