Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Jean Cocteau.
Jean Cocteau 1889. július 5-én született a Párizs melletti Maisons-Lafitte-ben, vagyonos és művelt nagypolgári családban. A művészetek szeretetét otthonról hozta, már gyerekként művészi babérokra tört. Első szerelme a színház volt: a Comédie Française színpadán előadott tragédiáktól a jégrevükig és a cirkuszig annak minden formája érdekelte. Tízévesen kezdett írni, tizenhat évesen jelent meg az első verse, és húszéves volt, amikor kijött az első verseskötete. Fiatalkora mégsem volt teljesen felhőtlen: kilencéves kisfiú volt, amikor ügyvéd édesapja öngyilkos lett, később pedig kicsapták egy patinás fiúiskolából, amikor kiderült, hogy szerelmi kapcsolat fűzi egyik diáktársához.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Az első világháború idején Cocteau mentősofőrként szolgált a belga fronton. Összebarátkozott a vadászpilóta Roland Garrosszal – akiről később teniszversenyt neveztek el –, neki ajánlotta repülésről született verseit. Párizsba visszatérve belevetette magát a főváros bohém művészvilágába, Pablo Picasso, Amadeo Modigliani, Guillaume Apollinaire, Max Jacob társaságában múlatta az időt.
Színpadi pályafutása a balettel indult. Megkérdezte a Cári Orosz Balett igazgatóját, Szergej Gyagilevet, írhatna-e darabokat a társulat számára. Gyagilevnek tetszett az ifjú költő merészsége és így válaszolt: „Képesszen el!”. Cocteau vállalta a kihívást, és nem okozott csalódást. Tollából olyan balettek születtek, mint a Parádé – Erik Satie zenéjével és Picasso díszleteivel – és az Ökör a háztetőn – Darius Milhaud muzsikájával.
Max Jacob révén ismerkedett meg a csodagyerekként számontartott tizenhat éves Raymond Radiguet-vel, A test ördöge írójával. Mély, érzelmekkel teli baráti – egyes források szerint szerelmi – viszony fűzte össze kettejüket. Mikor Radiguet 1923-ban tuberkulózisban elhunyt, Cocteau – képtelen lévén feldolgozni a veszteséget – az ópiumhoz fordult vigaszért. Később függősége miatt szanatóriumba került. Gyógykezelése alatt gyakran meglátogatta őt Jacques Maritain tomista filozófus, akinek hatására gyakorló hívő lett.
Az 1920-as, ’30-as években születtek meg Cocteau legjelentősebb drámai és prózai művei. Antigoné (1922) és Orpheus (1926) című modernista darabjaiban klasszikus mitológiai témákat dolgozott fel és értelmezett át. Leghíresebb regénye, a mindössze három hét alatt megírt Vásott kölykök (1929) a kamaszkori ábrándok elvesztéséről, a lázadó gyerekkor végéről szól. Búcsú (1930) című monodrámájából később Francis Poulenc írt operát. Pokolgép (1934) című drámája az Oidipusz-témát dolgozta fel, mely saját bevallása szerint nagyon közel állt hozzá. 1930-ban készítette első filmjét A költő vére címmel. Ez az ötvenöt perces, víziószerű alkotás Luis Buñuel Az andalúziai kutyája és Aranykora mellett a szürrealista film legjelentősebb, stílusteremtő műve lett. A Cocteau-életmű számos motívuma megjelenik benne, melyek későbbi filmjeiben is folyamatosan visszatérnek: a tükrökön való áthaladás, a költő és a halál, a túlvilág kapcsolata.
Cocteau 1937-ben ismerkedett meg Jean Marais-val, amikor a fiatal színész A kerekasztal lovagjai című darabjának egyik szerepét játszotta. A költő és színésze között életre szóló szerelmi kapcsolat kezdődött, mely mindkettejük számára tökéletes érzelmi és művészi együttműködést jelentett. Marais Cocteau múzsája volt – szinte mindegyik filmjében ő játszotta a főszerepet –, az idősebb férfi pedig apafiguraként, barátként és szeretőként volt jelen társa életében. Kapcsolatukat nyíltan vállalták, annak ellenére, hogy a közvélemény akkoriban még igen ferde szemmel nézett a homoszexuális kapcsolatokra. Egy történet szerint a megszállás alatt a színész alaposan lekevert egyet egy német tisztnek, aki „elzsidósodottnak és elnőiesedettnek” nevezte Cocteau egyik darabját.
Jean Marais főszereplésével, Cocteau forgatókönyvéből és Jean Delannoy rendezésében mutatták be az 1943-as Örök visszatérés című filmet, mely Trisztán és Izolda történetét elevenítette fel modern köntösben. A színész akaratos, uralkodó természetű édesanyjához – aki igencsak rossz néven vette fia és Cocteau kapcsolatát – fűződő viszonya szolgált ihletésül a Rettenetes szülők című darabhoz, mely színpadon 1938-ban, filmen (Cocteau saját rendezésében) egy évtizeddel később debütált.
Cocteau leghíresebb filmje az 1946-ban bemutatott A szép és a szörnyeteg, mely a klasszikus mesét dolgozza fel a szürrealizmus jegyeit magán hordozó, rendkívül innovatív látványvilággal (ez legnagyobb részben a legendás operatőr, Henri Alekan érdeme). A Szörnyeteg kastélyában karok nyúlnak ki a falból gyertyatartóként, a tűz magától kigyullad (ezt a felvétel visszafelé lejátszásával érték el), az alakok transzban bolyonganak a rejtélyes folyosókon. A Jean Marais által játszott Szörnyeteg alakja – akinek külsejét később a Walt Disney stúdió rajzfilmes, majd élő szereplős adaptációjában is lemásolták – annyira hatásos volt, hogy a film premierjén, amikor a végén visszaváltozik herceggé, Greta Garbo így kiáltott fel: „Adjátok vissza a Szörnyetegemet!”.
Másik legismertebb filmje az 1950-es Orfeusz, saját drámájának filmadaptációja. A művészlét, a halál és a szerelem témáját boncolgató, ismét földöntúli, szürreális képsorokkal és ügyes vizuális effektekkel (például innovatív háttérvetítéssel) operáló alkotás elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját és a Brit Filmakadémia díját is.
Költői, írói és filmes pályafutása mellett Cocteau képzőművészként is jelentőset alkotott. Monumentális freskósorozatot készített többek között a dél-franciaországi Menton városházán, a Villefranche-sur-Mer-i Saint Pierre-kápolnában, és időskori lakhelye, Milly-la-Forêt városka templomában is. Ez utóbbi freskóinak munkálatait fogadott fia, Édouard Dermit festő fejezte be. 1954-ben a Belga Királyi Akadémia tagjává választották, néhány évvel később a Francia Akadémia is soraiba fogadta.
Utolsó filmjét, az Orfeusz végrendeletét 1960-ban rendezte meg, ezután bejelentette visszavonulását. Három évvel később, 1963. október 11-én hunyt el Milly-la-Forêt-i otthonában, egy nappal közeli barátja, Édith Piaf halála után. Állítólag az énekesnő gyászhírét olvasta nem sokkal azelőtt, hogy szívroham következtében ő maga is örökre lehunyta a szemét. A Milly-la-Forêt-i kápolna kertjében helyezték örök nyugalomra, egykori lakóházában pedig múzeumot rendeztek be emlékére. Szintén Cocteau-múzeum létesült Mentonban, ahol a művész több ezer munkája kapott helyet, köztük rajzok, festmények, fotók, kéziratok és a filmek, színdarabok tervei.
A Vásott kölykökből az – amúgy egyedi gengszterfilmjeiről híres – Jean-Pierre Melville rendezett filmadaptációt még 1950-ben. Cocteau A kétfejű sas című darabját Michelangelo Antonioni dolgozta fel filmen Az oberwaldi titok címmel 1980-ban. Sajátos tiszteletadás a művész (és egykori társa, Radiguet) előtt a Sylvester Stallone főszereplésével készült 1993-as akciófilm, A pusztító egyik főgonosza, aki a Raymond Cocteau nevet viseli, és saját, már-már szürrealistának nevezhető – de igencsak fasisztoidnak bizonyuló – elképzelései szerint valósította meg a jövőbeli tökéletes világ álmát.
Tegnapi kultbaitünkben a legnépszerűbb operaszerző, Giuseppe Verdi életébe pillanthattunk bele.
