1926. május 25-én született Miles Davis trombitás, zenekarvezető és zeneszerző, a második világháború utáni amerikai dzsessz legnagyobb alakja, a műfaj forradalmasítója. Davis a nehéz természetű, önemésztő művész zseni archetípusa, aki zsenialitása mellett ellentmondásos személyiségével is beírta magát a dzsessztörténelembe.
Az Illinoisi Altonban született, jómódú középosztálybeli családban. Édesapja fogorvos, édesanyja zongorista volt. Tizenhárom évesen trombitát kapott a születésnapjára, ettől kezdve elválaszthatatlan volt a hangszertől. Magántanártól tanult zenélni, majd több formációban is fellépett barátaival, iskolatársaival. Tizenöt éves korától dolgozott hivatásos zenészként, kezdetben St. Louisban, majd 1944-ben New Yorkba költözött, ahol ösztöndíjasként a Julliard Művészeti Iskolában tanulhatott. Hamar belevetette magát a Nagy Alma virágzó zenei életébe, a dzsessz legnagyobb alakjaival, Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespie-vel játszott együtt. Rendszeres résztvevője volt a Harlem dzsesszklubjaiban folyó jammeléseknek, közös örömzenélésnek. Egy év után – apja jóváhagyásával – otthagyta a Julliardot és Parker zenekarának állandó tagja lett. Rengeteg tanult, fejlődött, turnékon és lemezfelvételeken egyaránt csiszolhatta tudását. 1948 végén azonban a gyakori nézeteltérések, konfliktusok miatt otthagyta a formációt.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A következő évben született meg Davis első jelentős zenei munkája, a Birth of the Cool című lemez (először kislemezek formában, majd 1957-ben összegyűjtve nagylemezként jelent meg), melyet egy kilencfős zenekarral rögzített, amiben a hagyományos zongora, nagybőgő, dob és fúvósok mellett franciakürt és tuba is helyet kapott. Ekkoriban jelent meg a színen a cool jazz névre keresztelt stílus, melynek képviselői igyekeztek szétszakítani a bebop hagyományos kereteit és kerülték annak agresszívabb hangvételét (ezért kapta az irányzat a „hűvös” vagyis „cool” nevet). Davis a stílus egyik ikonikus művét teremtette meg, és habár a Birth of Coolt felvevő formáció hamar szétszéledt, hatásuk maradandónak bizonyult. Az ’50-es évek első felében Davis súlyos heroinfüggőséggel küzdött, ami miatt emberi és szakmai kapcsolatai is tönkrementek. Habár továbbra is folyamatosan dolgozott, új lemezeket készített, egyre jobban háttérbe szorult. Számos sikertelen leszokási kísérlet után végül apja segítségével sikerült úrrá lennie a függőségén. 1955-ben a Newporti Jazzfesztiválon diadalmasan tért vissza a közönség elé.
Ebben az évben alakította meg az első Miles Davis Kvintettet, melyhez jobbára ismeretlen zenészeket szerződtetett, ami miatt többen kérdőre is vonták őt. Davis azonban felismerte zenésztársai, a (később legendássá vált) szaxofonos John Coltrane, a bőgős Paul Chambers, a zongorista Red Garland és a dobos Philly Joe Jones tehetségét. Hat lemezük jelent meg, melyek közül az utolsó öt anyagát egyetlen nekifutásra, gyakorlás és ismétlések nélkül vették fel. Különösen a visszafogottabb, lágyabb Davis és a zabolátlanabb Coltrane kettőse produkált igazi zenei bravúrokat. Davis többször is feloszlatta, átszervezte a formációt, főként a zenészek drogproblémái miatt. A szextetté alakított zenekarral 1959-ben vette fel Kind of Blue című albumát, mely a világ legtöbb példányszámban eladott dzsesszlemezévé vált. Igazi forradalmi mű, sokak szerint minden idők legjobb és legnagyobb hatású dzsesszfelvétele. A Kind of Blue-val Davis az ún. modális dzsessz úttörője lett, amely megtöri a hagyományos akkordvezetést és felszabadítja az improvizációt. Eltűnik a hagyományos harmóniasor, a rögtönzés alapjául kizárólag a modális skálák szolgálnak. Ezzel megnyílt az út a free jazz felé.
A ’60-as évektől Davis ismét új utakra indult, új kvintettet szervezett fiatal zenészekből, később pedig az ún. fúziós dzsessz úttörője lett. Nem hagyta, hogy a rockzene térhódítása és a hippikorszak megváltozott ízlésvilága miatt feledésbe merüljön a neve – állandóan a megújulással, az új zenei irányzatok saját muzsikájába való beillesztésével foglalatoskodott. 1968-as In a Silent Way című lemezén elektromos hangszerekkel és rockritmusokkal kísérletezett. Az egy évvel későbbi Bitches’ Brew című dupla albumát tizenkét fős formációval vette fel, zenésztársai között volt a zongorista Chick Corea és Joe Zawingul, és a szaxofonos Wayne Shorter. Hosszú, sokszor húsz-harminc perces improvizációkat rögzítettek, Davisen kívül a zenészeknek sokszor fogalmuk sem volt róla, mit is fognak felvenni. A Bitches’ Brew mégis nagy sikert aratott, néhány év alatt több mint félmillió példány fogyott belőle. A rockzene közönsége egyértelmű lelkesedéssel fogadta, a hagyományosabb stílushoz szokott dzsessz-szakértők azonban szkeptikusak voltak Davis újszerű, az „alantasabb” műfajok és formák felé nyitó megközelítésével szemben. A lemezen hallható zenészek közül többen – lásd a felsoroltakat – saját jogon a fusion jazz meghatározó alakjaivá váltak.
Davis a ’70-es években ismét drogfüggőséggel küzdött, és egy majdnem halálos kimenetelű autóbalesetet is elszenvedett. Emiatt évekre visszavonult a zenéléstől, majd 1980-ban állt újra színpadra. A ’80-as években már a dzsessz igazi legendájaként tisztelték, és egy új generáció fedezte fel életművét. Davis ekkoriban már teljesen nyitott a könnyebb műfajok felé: az 1985-ös You’re Under Arrest című lemezén Cindy Lauper és Michael Jackson egy-egy dalát is feldolgozta, az 1986-os Tutu című albumon szintetizátorokat, dobgépet, hangmodulátorokat használt. A lemez óriási siker lett, és Grammy-díjat hozott számára. Négy évvel később Grammy-életműdíjjal tüntették ki. 1991-ben a Montreux-i Jazzfesztiválon Quincy Jonesszal játszott, ekkor hosszú évtizedek után először adta elő a ’40-es, ’50-es évek szerzeményeit. Az év szeptember 28-án hunyt el tüdőgyulladás következtében a kaliforniai Santa Monicában.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Zenei zsenije mellett Davis ellentmondásos személyiség volt. Zárkózott természete miatt bizalmatlan volt az emberekkel, gyakran kifejezetten kellemetlen benyomást keltett bennük. Előfordult, hogy szándékosan nem vett észre másokat. Gyakran kifejezetten erőszakos, lobbanékony természete miatt nehézséget okozott számára másokkal együtt dolgozni. Érzékeny volt alacsony és vékony termetére, és a bőrszíne miatt – mely az átlagos feketékhez képest még sötétebb volt – sem kedvelte saját külsejét. Megtiltotta, hogy bárki mosolygós, nevetős képet készítsen róla, ugyanis attól tartott, ezek a feketéket sztereotip módon ábrázoló rajzokat, karikatúrákat juttatnák az emberek eszébe. Egész életében vissza-visszatért drogfüggősége, a heroin rabságából gyakran mások, főként szeretői, feleségei segítségével menekült meg időlegesen.
Háromszor nősült, első felesége egy táncosnő, Frances Taylor volt, aki Davis Someday My Prince Will Come című albumának borítóján is szerepel. A kapcsolat viharos volt, az alkohol- és drogproblémákkal küzdő Davis gyakran fizikailag bántalmazta a feleségét, végül hét év után, 1966-ban adták be a válópert. Davis utólag megbánta, hogy ennyire rosszul bánt a feleségével, akit élete legfontosabb nőjének nevezett. Második házassága – egy Betty Davis nevű énekesnővel – mindössze néhány hónapig tartott. Harmadik felesége, Cicely Tyson színésznő 1981 és 1989 között volt Davis párja. A kiszámíthatatlan természetű zenész ővele is gyakran kegyetlenül bánt, sokszor megcsalta és megverte, annak ellenére, hogy Tyson fontos szerepet játszott benne, hogy a ’70-es évek végén leszokott a kokainról. Ismert történet még Davis és a francia színésznő, Juliette Gréco szerelme. A zenész 1949-ben találkozott a fiatal, feltörekvő csillaggal, akivel azonnal egymásba habarodtak, azonban sosem teljesedett ki a kapcsolatuk. Amikor egyik zenésztársa megkérdezte Davist, miért nem költöznek össze Grecóval, amaz így válaszolt: „Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy boldogtalanná tegyem.”
Miles Davis olykor a film világába is kirándult. Ismert munkája Louis Malle 1958-as filmje, a Felvonó a vérpadra kísérőzenéje, melyet teljesen improvizálva, a film jeleneteire rögtönözve adott elő. 1985-ben színészként vendégszerepben tűnt fel a Miami Vice egyik epizódjában (ahol egy bordély tulajdonosát játszotta), a három évvel későbbi Szellemes karácsony című vígjátékban utcazenészként cameózott egyet. 2019-ben Miles Davis: Birth of Cool címmel készült dokumentumfilm készült a dzsesszlegendáról, játékfilmes formában pedig 2015-ben, Miles Ahead címmel dolgozták fel az életét. Utóbbiban Don Cheadle alakította Davist, aki egyben a rendezői teendőket is ellátta.
Ha a tegnapi kultúraadag kimaradt, alább pótolhatod:
