Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az utóbbi egy évben kétszer vesztettem el a munkám. Szerencsés vagyok, mert ez volt az első rossz évem. Szerencsétlen vagyok, mert nem áll mögöttem olyan családi háttér, hogy az ilyen helyzeteket a szüleim segítségével gond nélkül átvészeljem. A válság nem csak engem, a barátaimat is érintette, alig akadt olyan, akitől kölcsönkérhettem volna. A két krízist két nagyon különböző férfi mellett éltem meg - az első, aki számolatlanul ad, majd a szememre veti, hogy kihasználom, a második, aki szigorúan csak akkor ad, ha kérek. Mintha beiratkoztam volna a pénz és párkapcsolat szemináriumra - csak ez minden eddiginél keményebb lecke volt.
Ciki, vagy sem, kamaszként a Velencei kurtizán is ott volt a kedvenc filmjeim közt. Minden idők egyik legnyálasabb remekműve leegyszerűsítve arról szól, hogy a nő vagy teljes függőségben élő feleség, vagy a férfiak világának éppen annyira kiszolgáltatott prostituált. Egyik figura sem túl hízelgő, mindkét szerepben a nő tartozik egyfajta szolgálattal az őt életben tartó férfiaknak.
Ha pénzt fogadsz el, prostivá válsz?
Vajon a vészhelyzetben kapott pénz elfogadása is jár valamiféle kötelezettséggel? Amikor mindig ő fizet az étteremben, ő állja a bevásárlást, a nyaralást, még egy fokkal könnyebb, de amikor már ott tart a nyomorod, hogy ő fizeti be a telefonszámládat vagy zsebpénzt nyom a kezedbe, vajon akkor azonnal kiskorúvá változol, vagy még rosszabb: prostivá?
Anyám mindig is képes volt egyedül megteremteni a család egzisztenciáját - attól függetlenül, milyen férfi volt mellette éppen. Nem harcos feminista, soha sem tanított arra, hogy ne fogadjak el támogatást, ajándékokat. Mégis, azáltal, hogy 19 éves korom óta dolgozom, megszoktam, hogy nem függök senkitől, mindenféle harcos öntudat nélkül is az önálló nő szerepével azonosultam. Ebbe a többé-kevésbé idilli helyzetbe villámként csapott be az első válság.
A munkahelyemen annyira ellehetetlenítették a helyzetünket, hogy fellázadtunk - egyik nap azzal mentem haza, hogy felmondtam. Akkori barátom sem dolgozott, ő olyan családi háttérrel rendelkezett, hogy megtehette, harminc-x évesen még mindig keresgélje, mi is az, amit szívesen csinálna. Soha nem aggódtam a köztünk lévő társadalmi különbség miatt, pedig nyilván rengeteg olyan szemléletbeli eltérést hoz magával, ami teherként nehezedik egy kapcsolatra.
A szakításunk után benyújtotta a számlát
Megígérte, hogy nem lesz baj, nyilván gyorsan találok majd munkát és szerencsére voltak még tartalékaim is. Ekkor kezdetét vette egy közös kényszer-nyáriszünet, ami sokkal többe került, mint amit a véges, vészhelyzetre félretett pénzem engedett volna. Ha egyedül lettem volna, nem mentem volna a tengerpartra, nem buliztam volna megállás nélkül - de mivel neki kedve volt ehhez és szerette volna, ha csatlakozom, szívesen finanszírozta, amit csak lehetett. Azt sugallta, hogy ha mosolyogni lát, az minden pénzt megér - nem számít, ha tövig levásároljuk Londonban a hitelkártyáját, a lényeg, hogy szép és boldog legyek.
Utólag verhetem a fejem a falba, hogy nem kellett volna elfogadni mindezt, de akkor úgy tűnt, hogy nem csak én kapok ebben a szituációban, hanem képes vagyok adni is - csak éppen az nem pénzben kifejezhető.
Röpködtek a nullák, mintha porcelántányérok lennének
Amikor néhány hónappal később szakítottunk, leesett az állam, kiderült, hogy a végtelen nagylelkűség mögött egy rideg könyvelő rejlik, aki az utolsó veszekedésünk során tételesen felsorolta, mennyit költött rám, úgy vágdosta a fejemhez az összegeket, mintha porcelántányérok lennének. Bekövetkezett, amitől a legjobban tartottam, az elszámolás. Ahol én nem tudok semmi kézzelfoghatót felmutatni, csak azt tudom mondani, hogy szerettelek, ami elég gyatrán hangzik, amikor nullák repkednek feletted.
Elképesztően megalázó és kijózanító helyzet - a nagybetűs Önálló Nő rémálma. Először arra gondoltam, milyen jó volna, ha átutalhatnék neki egy összeget, aztán rájöttem, hogy ezzel aláírnám, hogy én nem tettem bele semmit a kapcsolatunkba, mintha a szeretetnek és a gondoskodásnak nem létezne számtalan kifejezési módja a pénzen kívül.
Megtanított kérni és elfogadni
Hamar kaptam munkát, de sajnos nem tartott sokáig. Viszonylag gyorsan belecsöppentem egy új kapcsolatba, ami még friss történet volt, amikor kiderült, hogy a cég mégsem tudja kiszorítani a fizetésemet az új év üzleti tervében. Három hónap munka után újra ugyanabban a helyzetben találtam magam, azzal a különbséggel, hogy tele voltam paranoiával és kétséggel a közelmúlt történései miatt.
Két hónap telt el úgy, hogy szinte mindenben rászorultam valakire, akit nem is olyan régóta ismertem. Aki pontosan tudta, hogy nulla forintom van, de mégis mindig megvárta, amíg kérek tőle. Ez különösen nehéz volt, utoljára akkor kellett pénzt kérnem, amikor gimiben valami miatt nem volt elég a zsebpénzem, de már akkor sem éltem meg túl jól. És nem csak arra kényszerített rá ez a helyzet, hogy megtanuljak kérni, hanem hogy az elfogadást is gyakoroljam. Hogy ne érezzem magam kevesebbnek, kiszolgáltatottnak, prostinak abban a pillanatban, amikor zsebre teszem a pénzt.
Természetes, hogy támogatjuk egymást
A helyzetet eleinte csapdaként, a szabadságom korlátozásaként éltem meg, és nem kevés ideig tartott, még megtanultam bízni benne, hogy ő nem fogja benyújtani a számlát. Sok sírás és értelmetlen hiszti után rá kellett jönnöm, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy két ember, aki szereti egymást, támogatja egymást, ha baj van – fordított helyzetben az Önálló Nő is éppen ugyanezt tenné. Óriási közhely a “jóban-rosszban”, de számomra mégis hosszú tanulási folyamat volt, még elérkeztem ide a “csak magadra számíthatsz” elvétől.
