Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az örökbefogadás Magyarországon egy szigorúan szabályozott, többlépcsős folyamat, amelynek célja, hogy a családjukból kiemelt gyermekek biztonságos, kiszámítható környezetben nőhessenek fel. Bár a jogszabályi keretek ehhez adottak, a szülővé válás e formája a gyakorlatban hosszú várakozással, bizonytalansággal és komoly érzelmi megterheléssel járhat.
Az érintetteknek nemcsak adminisztratív eljárásokon kell végigmenniük, hanem saját elképzeléseikkel, félelmeikkel és társadalmi előítéletekkel is szembe kell nézniük. Többek között erről beszélgettünk a Mózeskosár Egyesület egyik alapítójával, Székely Zsuzsanna tanácsadó pszichológus-mediátorral.
Magyarországon hány gyermek vár ma örökbefogadásra?
A rendszerváltás óta jellemzően több volt az örökbefogadásra váró szülő, mint az örökbe adható gyermek. Emiatt hosszú volt a várakozási idő, ezzel párhuzamosan a születési ráta is régóta nagyon alacsony, és tovább is csökken. Ennek számos társadalmi oka van, de az is fontos tényező, hogy a gyermekvállalásra alkalmas korosztály létszáma a korfa alapján kevesebb. Mindezek következtében körülbelül két éve megfordult a tendencia:
ma már több az örökbefogadásra váró gyermek, mint az örökbefogadásra váró szülőjelölt.
Jelenleg nagyjából 3 ezer olyan gyermek van, aki jogi státusza lehetővé teszi az örökbefogadást, miközben körülbelül 1500 olyan várakozó szülő van, aki már megkapta az alkalmassági határozatot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bárki azonnal gyermekhez jutna – a jogilag örökbe adható gyermekek közül ugyanis sokan életkoruk, egészségi állapotuk vagy egyéb körülményeik miatt nem felelnek meg az örökbefogadók elképzeléseinek. Egy dolog ugyanakkor biztos: a várakozási idő összességében lerövidült, amelyet tovább gyorsít az is, hogy egyre sürgetőbbé vált a kórházakban maradt csecsemők mielőbbi kiemelése és családba helyezése.
Mikor válik egy gyerek jogilag örökbe adhatónak?
Fontos tisztázni, hogy a gyermekvédelemben élő gyerekek túlnyomó többsége nem árva. Előfordul félárvaság, vagy olyan helyzet, amikor csak az anya szerepel az anyakönyvi kivonatban, nem azért, mert az apa meghalt, hanem azért, mert nem tett apasági nyilatkozatot. Ettől azonban egy gyermek még nem válik automatikusan örökbefogadhatóvá. Az sem igaz, hogy egy gyermek a gyermekvédelmi rendszerbe kerülve rögtön örökbe adható lenne. A leggyakoribb út ide az, hogy a gyermeket valamilyen okból kiemelik a családjából, de ezzel
a hatósági intézkedéssel nem szűnnek meg a szülő jogai, hiszen továbbra is lehetősége van arra, hogy rendezze az életkörülményeit.
Amíg a szülő él a kapcsolattartási jogával, betartja a gyámhivatal által előírt szabályokat, és láthatóan próbál javítani az élethelyzetén, addig a gyermeket nem lehet örökbe adni. Ilyenkor rendszeresen vizsgálják azt is, hogy a szülő valóban tesz-e lépéseket a körülményei rendezésére. A gyakorlatban azonban gyakran előfordul, hogy a szülői kötődés idővel meggyengül, elkopik. A gyámhivatal jogszabályban meghatározott szabályok szerint vizsgálja, hogy fennáll-e még érdemi szülői kapcsolat – ha nem, akkor a gyermeket örökbefogadhatóvá nyilváníthatják. Léteznek ritkább esetek is, mondjuk, amikor egy gyermek valóban felügyelet nélkül marad, például elárvul, vagy amikor a bíróság a gyermek súlyos veszélyeztetése vagy bántalmazása miatt megvonja a szülői felügyeleti jogot. Ezekben az esetekben a gyermek örökbefogadható státuszba kerülhet.
Milyen életkorú gyerekek a legveszélyeztetettebbek?
A 3 év alatti, még oktatási intézménybe nem járó gyerekek, akik esetében kiemelten fontos szerepe van a 0-6 év közötti korosztállyal és családjaikkal foglalkozó védőnői hálózatnak. Ebben az életkorban ők adják a legtöbb jelzést, és ennek következtében sok 3 év alatti gyermek kerül gyermekvédelmi rendszerbe. Az örökbefogadók többsége is ezt a korosztályt keresi. A következő korosztály a 3-6 év közötti gyerekeké, akikre még vannak jelentkezők, részben a szülők életkori adottságai miatt is. Jogszabály szerint ugyanis a fiatalabb házastárs és az örökbefogadható gyermek között nem lehet 45 évnél nagyobb a korkülönbség.
Emiatt – és gyakran nem csak emiatt, hanem belső meggyőződésből – vannak olyan örökbefogadók, akik nagyobb gyermeket is el tudnak képzelni.
Mi a helyzet az iskolásokkal?
Esetükben továbbra is nagyon alacsony az örökbefogadási hajlandóság. Leggyakrabban olyan esetekben történik meg, amikor egy nevelőszülő már évek óta nevel egy időközben örökbefogadhatóvá vált gyermeket. Miután más család általában nem jelentkezik érte, a kialakult kötődés miatt a nevelőszülő örökbefogadással véglegesíti a kapcsolatot.
Testvéreket milyen gyakran fogadnak örökbe?
Ezzel kapcsolatban két fontos szempont van. Az egyik, hogy a testvérek sokszor csak anyai ágon testvérek, és már az előtörténetük is nagyon különböző, sőt gyakran nem is egyszerre kerülnek be a gyermekvédelembe: az egyik gyermeket már elhelyezték, mire a testvére bekerül, de ott nincs több férőhely. Ez nevelőszülőknél is gyakori, hiszen szigorú szabályok vonatkoznak arra, hány gyermeket vállalhatnak, mekkora lakásban, hány ággyal. Így előfordul, hogy a kistestvér egyszerűen nem tud ugyanoda kerülni.
Annak ellenére, hogy jogszabály írja elő a testvérek közötti kapcsolattartást?
A gyakorlatban ez sokszor hiányosan valósul meg, emiatt a gyerekek gyakran úgy nőnek fel a rendszerben, hogy nem alakul ki valódi testvéri kötődés közöttük. A magyar örökbefogadók egyébként ritkán is vállalnak testvéreket. Ennek egyrészt anyagi és élethelyzeti korlátai vannak, másrészt sokaknak már egy gyermek örökbefogadása is nagy lépés, kettővel vagy többel egyszerre kezdeni túl nagy kihívásnak tűnik. Emellett gyakran a testvérek életkora, személyisége, állapota is annyira eltérő, hogy az nem fér bele az örökbefogadók elképzeléseibe.
Esetükben a nemzetközi örökbefogadás nem lehet megoldás?
Korábban éppen ezért is került sok testvér külföldre, mert csak így volt esély arra, hogy együtt maradhassanak. Három vagy négy testvérnek itthon szinte lehetetlen volt közös örökbefogadó családot találni. Ma viszont a nemzetközi örökbefogadások száma lecsökkent, és
jelenleg az a szabály, hogy ha Magyarországon nem találnak olyan családot, amely együtt fogadná örökbe a testvéreket, akkor nem külföldre kerülnek, hanem itthon külön családokba – még akkor is, ha külföldön lenne olyan család, amely együtt vállalná a gyerekeket.
Azt gondolom, hogy az, akinek az örökbefogadás miatt minden vér szerinti kapcsolata megszakad a származási családjával, a genetikájával, a genetikai gyökereivel, annak nagyon-nagyon sokat tud jelenteni a testvére, akivel egymásba kapaszkodhatnak és egymás arcában tükröződhetnek.
Mi ma az örökbefogadás fő motiválóereje?
Bár a legfőbb a gyermektelenség, van olyan is, hogy az örökbefogadott gyerek csak egy eszköz valami más célért – például azért, hogy a család egyszülött gyermekének legyen játszótársa. Olyat is látni, hogy valaki a kapcsolatát próbálja megmenteni egy gyerekkel, vagy, hogy egy új párkapcsolatot akar bebiztosítani egy örökbefogadott gyermekkel az előző házasságból született mellé. Létezik egy másik motiváció is, amely korábban főleg a nemzetközi örökbefogadásoknál volt jellemző:
vallási vagy erkölcsi indíttatás, az a gondolat, hogy „megmentünk egy gyereket”, „jót teszünk egy lélekkel”.
Ez a segítő szándék önmagában nem rossz, de ne ez legyen az elsődleges! Az alapnak annak kell lennie, hogy valaki saját maga szeretne gyereket, szülővé akar válni. Nem azért, hogy a gyereknek legyen testvére, nem egy hiány betöltésére a magány ellen, hanem azért, mert vágyik arra, hogy gyermeke legyen, hogy szülő legyen. A legjobb motivációt nagyon egyszerűen meg lehet fogalmazni:
az vállaljon gyereket, akinek öröm vele időt tölteni!
Ha egy gyereket karitatív módon fogadnak örökbe, az miben más, mintha anyai érzések motiválnák a folyamatot?
A megmentő motivációval az a probléma, hogy a megmentett szerep csökkentheti a gyermek önértékelését. Azt az üzenetet hordozza, hogy ő csak kap, de nem ad semmi igazán fontosat a kapcsolatban. A „szeretett vagyok” érzés hiánya személyiségromboló. Egy gyermeknek azt kell éreznie, hogy önmagában fontos, és hogy puszta léte feltétel nélküli ajándék a szülei számára. Örökbefogadás előtt ezért fontos végiggondolni és tudatosítani: mit adhat nekem az örökbefogadó szülőség, nem pedig azt, hogy én mit mentek meg vagy mit áldozok fel.
A hálavárás nem jó alap, a megmentőből ugyanis könnyen mártír szerep lesz, különösen akkor, amikor konfliktusok vagy nevelési nehézségek jelennek meg.
Ilyenkor elhangozhatnak – akár kimondatlanul is – olyan gondolatok, mint „hálátlan gyerek, én mennyi mindent megtettem érte”, „mennyi mindenről lemondtam miatta”, „megmentettem az intézettől, és ez a hála”. Ezen a ponton a szülő-gyermek kapcsolaton súlyos sérülés keletkezhet: a szülő már nem megmentőnek, hanem áldozatnak érzi magát, a gyermeket pedig nem megmentettnek, hanem „elkövetőnek” látja, aki tönkretette őt.
Mennyire könnyen kérnek segítséget a szülők?
Sokszor félnek jelezni a nehézségeiket, mert attól tartanak, hogy alkalmatlannak nyilvánítják őket és elveszik tőlük a gyereket. Pedig fontos lenne tudatosítani bennük, hogy már a legkisebb probléma esetén is merniük kell segítséget kérni, mert sok helyzet tanácsadással is megoldható. Magyarországon azonban hiányoznak a megfelelő, hozzáértő és könnyen elérhető szolgáltatások az örökbefogadással kapcsolatos támogatáshoz, különösen a kisebb településeken.
Melyek a leendő szülők legnagyobb dilemmái?
Az egyik leggyakoribb kérdés az, hogy mit örökölt a gyerek. A felkészítő tanfolyam előtt sok jelentkezőben erős az a félelem, hogy a gyermek olyan „problémás” szülőktől származik, akik tovább örökítik a nehézségeiket. Ehhez a félelemhez szorosan kapcsolódik a romaság kérdése is. A magyar többségi társadalomban még mindig elterjedt az az előítélet, hogy a roma származás valamilyen örökletes, negatív tulajdonságokkal jár együtt, például agresszióval vagy bűnözésre való hajlammal.
A felkészítő tanfolyam egyik fontos szerepe éppen az lenne, hogy ezeket a tévhiteket oldja, és valóban sokan módosítják is az elképzeléseiket, akár a kérelmüket is.
Ugyanakkor sokan továbbra is kikötik, hogy roma gyermeket nem szeretnének, vagy legalább „ne látszódjon rajta”. Fontos megérteni, hogy az örökbefogadásban sosincs teljes bizonyosság: nem lehet garantálni a szőke hajú, kék szemű gyereket, és azt sem, hogy a gyermeknek nincs roma felmenője. Az etnikai származást ugyanis jogilag nem lehet nyilvántartani. Csak akkor lehetne erről hivatalosan beszélni, ha a vér szerinti szülő ehhez hozzájárulna, a gyakorlatban azonban a szülők ritkán nyilatkoznak erről, sokszor azért, mert a helyzet érzékeny, a szakemberek pedig óvatosak, nem mernek rákérdezni. Pedig ez a gyerekek szempontjából nagyon fontos lenne. Sok örökbefogadott gyerek küzd identitás-bizonytalansággal, és az, hogy tudja a saját származását, ebben kapaszkodót adhat. Ehhez azonban bizalomra lenne szükség az egyéni segítő kapcsolatban és társadalmi szinten is, hogy ne kelljen félni a roma származás felvállalásának negatív következményeitől.
A cél az lenne, hogy a gyermeket olyan családba helyezzék, amelyben őt a teljes identitásával együtt tudják elfogadni és szeretni, és ahol később ő maga is választ kaphat a kérdéseire.
A gyerekek esetleges betegségeitől is ennyire félnek az örökbefogadó szülők?
Ez a másik nagy dilemmakör. Sokan attól tartanak, hogy egy kisgyermek később fogyatékossá válik, vagy súlyos egészségügyi problémák derülnek ki róla. Ilyen esetekben gyakran azt javasolják, hogy inkább nagyobb gyermeket vállaljanak, akiről már többet lehet tudni. Nagyon nehéz ugyanis úgy gyermeket nevelni, hogy a szülő folyamatos szorongásban él, attól félve, hogy „valami baj lesz”. A gyereknek alapvetően arra van szüksége, hogy a szülő bizalommal tudjon felé fordulni.
Mennyire jellemző az, hogy a gyermekek előtt titkolóznak a származásáról és a vér szerinti családjáról?
Ma már nem kihívás meggyőzni arról a szülőket, hogy ez ne legyen titok, bár egyes családokban azért még mindig előfordul. A gyereknek tisztában kell lennie azzal, hogy egy másik néni pocakjából született, de nem kell mindennap ezt sulykolni, inkább megragadni azokat a pillanatokat, amelyeken erre vissza lehet térni. Lehet erről beszélni például egy terhes rokon kapcsán, vagy a gyerek születésnapján: a neki szánt ajándék mellé tehetünk egy szál virágot hálából annak, aki életet adott neki. Ezek a rituálék azt is segítik, hogy a gyerek majd tudjon erről beszélni.
Mikortól kell ezt a szülőnek megosztania a gyerekkel?
Fontos, hogy a gyermek már kiskorától kezdve kapjon egy olyan, számára elfogadható élettörténetet, amely segít neki megérteni, honnan jött, ki ő, hova tartozik, és milyen szerepe van az életében az örökbefogadó családnak. Ha ez a belső történet idővel kialakul, akkor a serdülőkorra a gyermek már megnyugvással tudja elfogadni a saját múltját. Ha viszont ezekkel a kérdésekkel csak a kamaszkorban kell szembenéznie – ami önmagában is egy fejlődési krízis –, az komoly problémákat okozhat.
Ilyenkor a fiatalnak egyszerre kellene feldolgoznia a gyerekkor elengedését, azt, hogy kire hasonlít, mivé válhat, és azt is, hogy hogyan váljon le olyan szülőkről, akiket sosem ismert.
Normál esetben először a szüleinkhez hasonlítunk, majd fokozatosan eltávolodunk tőlük, hogy kialakítsuk a saját identitásunkat. Ha azonban hiányzik a vér szerinti szülő képe, akkor a fiatal ezt a hiányt elkezdi máshol keresni. Kipróbál különböző szerepeket, csoportokat, élethelyzeteket, hogy megtalálja a saját gyökereit. Ezért fordulhat elő, hogy egyes örökbefogadott fiatalok könnyen sodródnak deviáns csoportok felé, amely veszélyes irányba is elviheti és olyan helyzetekbe hozhatja őket, amelyek már nehezen vagy egyáltalán nem fordíthatók vissza.
Milyen változások segítenék a gyerekek hosszú távú érdekeit?
Magyarországon elsősorban az alapellátást kell megerősíteni. Nem lenne szabad 24 ezer gyereknek a gyermekvédelemben lennie – soha nem volt még ennyi gyerek a szakellátásban, éppen akkor, amikor ennyire kevés gyerek születik. A legfontosabb cél a bekerülés megelőzése lenne. Az örökbefogadás kapcsán pedig az örökbefogadó családok utógondozását és támogatását kellene megerősíteni. Elsősorban pszichológiai és szakmai segítségre lenne szükség, nem feltétlenül anyagi támogatásra – olyan rendszerre, amely
a családokat partnerként kezeli, és hosszú távon segíti őket a nevelésben.
Ha szívesen olvasnál még a témában, ajánljuk figyelmedbe az állami gondoskodásban élő gyerekekről, gyereksorsokról, valamint nevelőszülőkről és a gyermekvédelmi rendszer nehézségeiről szóló, Varró Gabriellával készült interjúnkat is.
