Az eredetileg ártatlan nevetős emoji a másik ember kommentjére adott válaszként ma már sokszor passzív-agresszív jelentésű. Miért esik rosszul még a virtuális világban is, ha kinevetnek bennünket?
1982 februárjában Margaret Atwood kanadai írónő előadást tartott a Waterloo Egyetemen. Beszédét később esszé formában egy torontói lapban is megjelentette, amelyben felidézett egy régebbi beszélgetést, amit egy barátjával folytatott. „Miért érezhetik magukat a férfiak fenyegetve a nőktől?” – kérdezte Atwood. „Nagyobbak, gyorsabban futnak, erősebb a szorításuk, és általában jóval több pénzzel és hatalommal rendelkeznek.” Az illető elgondolkodott, majd válaszolt: „Attól félnek, hogy a nők kinevetik őket. Hogy aláássák a világnézetüket.”
A másik kérdést, hogy miért félnek a nők a férfiaktól, Atwood már egy egyetemi szeminárium résztvevőinek tette fel. A megdöbbentő eredmény szerint a nők egészen mástól félnek: attól, hogy a férfiak megölik őket. Hogy így van-e vagy sem, arra most nem térnék ki, mint ahogy a kérdés társadalmi nemek szempontjából történő vizsgálatára sem; de tény, hogy senki nem szereti, ha kinevetik. Már az óvodások sem: nemrégiben szemtanúja voltam, hogy egy oviscsoport kinevette azt a kisfiút, aki kért még az ételből, ám azt mégsem ette meg. Hogy mi volt ebben a vicces, azt fel nem foghattam (valószínűleg ők sem), de a kollektív ujjal mutogatás és kinevetés ahhoz vezetett, hogy a kisfiú elpityeredett, édesanyja pedig hosszan vigasztalta.

Akit kinevetnek, kirekesztődik
„Nem mindegy, hogy veled nevetnek, vagy rajtad”, szól a mondás. Ha egyvalaki nevet ki, az közel sem olyan fájdalmas, mintha egy egész közösség szórakozik rajtunk: előbbi esetben egy legyintéssel elintézhetjük a dolgot, vagy megmagyarázhatjuk a másiknak nézőpontunkat, de ha többen vannak, erre vajmi kevés esélyünk van. Akit kinevetnek, egyedül marad, kirekesztődik, és ez a legrégebbi szeparációs szorongásait idézheti fel, zsigeri szinten. Irvin D. Yalom több könyvében is gyönyörűen ír arról, hogy az emberi élet folyamatos egyensúlyozás az „elvegyülés és kiválás” között. Jelentős frusztrációt okoz, ha elvegyülni vágyva kirekesztődünk, és az is, ha önállósodni szeretnénk, de megakadályoz benne valami vagy valaki.
Ki nevet a végén?
A nevetségessé válás vagy az attól való félelem rengeteg érzést mozdíthat meg bennünk. Dühöt, frusztrációt érezhetünk, csalódottságot, kirekesztettséget.
Megdöbbenhetünk, ledermedhetünk, megsértődhetünk; megalázottnak, tehetetlennek, védtelennek és kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat.
Mindennek a hátterében pedig ott van az emberi érzések egyik legmérgezőbbike, a szégyen (vagy az attól való félelem), amit mindenki szeretne elkerülni, hiszen nehéz elviselni is, feldolgozni is.
A nevető reakció azért lehet megsemmisítő, mert úgy érezhetjük: gondolatainkat, tapasztalatainkat, érzelmeinket érvénytelenítik, vagy egyenesen viccet csinálnak belőlük – holott mi komolyan gondoltuk. Aki kinevet, nem veszi a fáradságot arra, hogy érveljen, hogy bemutassa a nézőpontját, hanem fölényesen jelzi, hogy „amit írsz, akkora butaság, hogy azon csak nevetni lehet”. Nehéz lesöpörni magunkról, ha valaki, akár ismeretlenül is, így vélekedik rólunk; hát még akkor, ha valami mélyen személyeset osztunk meg: bár nem várhatjuk el, reménykedünk abban, hogy a másik átérzi a helyzetünket, belehelyezkedik a szituációba, majd együttérez velünk, ha szükséges. Ha ilyen esetben a várt empátia helyett kinevetnek, az különösen rosszul tud esni, hiszen gyakorlatilag érvénytelenítik az érzéseinket, ami sokakban mély, gyermekkori sérelmeket idéz fel.
A nevetős emoji – és ami mögötte van
Az, hogy a nevető emoji a gúny eszköze lett a közösségi médiában, nemcsak azok számára veszélyes, akik kapják ezeket a reakciókat, hanem azokra is, akik csak megfigyelőként észlelik. Ijesztő, hogy az online kegyetlenkedés mindennapossá vált: mindennap nézzük, ahogy egyesek kigúnyolják a szenvedést, valaki halálhírét, mások nézeteit, problémáit, érzelmeit. A nevetős emoji, ha nem eredeti jelentésében használatos, passzív-agresszív viselkedésként is értelmezhető:
aki kinevet, szóra sem méltat, beszédbe nem elegyedik, viszont fölényesen érezteti, hogy ennél többet nem érdemel a másik gondja, baja, vélekedése.
Mások azért nyomják meg a nevetős fejet, mert amit olvastak, kognitív disszonanciát okoz náluk: szembemegy addigi hitrendszerükkel, vélekedésükkel, vagy éppen nem tudnak mit kezdeni saját feltörő, nem éppen vidám érzéseikkel. (A terápiás csoportokban sokszor előkerül a „bohóc” szerepe, aki megijedve saját nehéz érzéseitől, elvicceli a legkomolyabb témákat is; tehát hárítja, eltolja magától az azokkal való szembesülést.) És persze az online térben, a közösségi médiában is ott vannak a bántalmazók, akik sokszor saját hiányzó önbizalmukat próbálják felpumpálni azáltal, hogy lekicsinylik és kinevetik a másikat.

Veszélyes többletjelentés
Felnőttként, bár nem értjük és fájhat, el tudjuk viselni, ha gúnyt űznek belőlünk a közösségi médiában. Aki viszont látta a Kamaszok című sorozatot, könnyen elképzelheti, milyen elképzelhetetlen mélységekbe taszíthatja az önmagával (és környezetével) egyébként is küzdelmes viszonyban lévő serdülőket az internetes zaklatásként is értelmezhető, gúnyos emoji-használat.
Természetesen szívünk joga, hogy egy-egy hír vagy cikk olvasása után, a világ eseményeire reflektálva a nevető emojit használjuk, ha így érezzük helyénvalónak. Aki viszont egy halálhírre, vagy valaki más kommentjére automatikusan így reagál, nem gondolja át, hogy nem valószínű, hogy személyesen is a másik képébe vigyorogna, ha valami fájdalmas, bizalmas vagy fontos dologról lenne szó. Az online térben, ismeretlenként könnyű elfelejteni, hogy a másik oldalon is érző emberi lények ülnek. Az pedig, hogy a mesterséges intelligencia sokszor több megértést és empátiát mutat, mint némely embertársunk a közösségi médiában, árulkodó – és elkeserítő.
Ha szívesen olvasnál még véleményt hasonló témában, ezt a cikket ajánljuk.
























