Önszeretet, önelfogadás, önismeret és társaik – napjainkban sokat hangoztatott fogalmak. Látszólag ezek rólad szólnak, ám ha megvalósulnak, lehet, hogy másokhoz is közelebb kerülsz.
Óriási jelentősége van életminőségünk szempontjából annak, hogy miként beszélünk magunkkal, erről mi is írtunk már. Belső hangunk kritikus megnyilvánulásai megkeseríthetik akár sikereinket is, ellehetetleníthetik legfontosabb kapcsolatainkat. Ahogyan konzekvensen viselkedünk valakivel szemben, az – ha csak nem játsszuk meg magunkat szándékosan – hatással lesz arra is, ahogyan érzünk iránta. Nincs ez másként magunkkal szemben sem. De vajon hogyan távolíthat el életcéljainktól az önelfogadás, önszeretet hiánya, és mit tehetünk ez ellen? Sokféleképp és sok mindent, mi most néhány gondolatot gyűjtöttünk össze a témában.
Amikor mindenki fontosabb
Sok olyan embert ismerek, aki így él, és magam is hajlamos vagyok rá, hogy mindent és mindenkit a saját igényeim elé helyezzek. Ennek számos gyökere lehet, kezdve a családi mintától a diszfunkciós családi háttéren vagy a kisgyermekkori elutasításon át a parentifikációig és a kritikus szülői (vagy bármilyen tekintélyszemélytől származó) hangig, de mint tudjuk, a jó család ismérve nem az, hogy tökéletes,
és különben is érdemes saját felelősségünket és tennivalónkat is megvizsgálni elakadásainkban. Aminek persze első lépése a felismerés.
Az Én és a Ti közötti egyensúly sosem középen van
Egy nagyon kedves barátom osztotta meg velem ezzel kapcsolatos gondolatát, miszerint rájött, hogy mérlegelnie kell: amit másokért meg akar tenni, arra azoknak az embereknek valóban szükségük van, vagy éppen csak vélhetően jólesne nekik az adott dolog. Mert ha az utóbbi, akkor például lehet, hogy ráér. Az én élményem ezzel kapcsolatban, hogy tőlem valójában nem várja el senki, hogy a mindennapi dolgokban háttérbe szorítsam magam. Ha nemet mondanék, nem dőlne össze a világ, sőt, haladna tovább (majdnem) ugyanabban az állapotban, amilyenben addig volt. Persze – ahogyan mindenkinek, aki nem bújik ki alóla – vannak olyan körülmények, felelősségek az életemben és terhek a vállamon, amelyekkel egyensúlyoznom kell a magam felé vezető úton. De ez szerintem nem baj. Bele is lehet kicsit csavarodni, ha valaki mindig csak a saját köldökét nézi.
Hogyan bánunk azzal, aki fontos számunkra?
Akit szeretünk, azt alapvetően elfogadjuk olyannak, amilyen, még akkor is, ha megpróbáljuk csiszolni itt-ott, vagy összetűzésbe kerülünk vele időnként. Figyelembe vesszük igényeit, és tiszteletben tartjuk törekvéseit. Hogy honnan tudjuk, mik azok? Onnan, hogy kíváncsiak vagyunk rá. Például megkérdezzük tőle, ne adj' isten, odafigyelünk rá, hogy kiderüljön számunkra szavak nélkül is, mi lenne neki jó. És ha ezt megtudtuk, akkor támogatjuk őt ebben. Ha már igazán ismerjük, akár segíthetünk neki, hogy megtalálja önazonos útját, amin járva boldog lehet. Nagyjából így kellene lennünk saját magunkkal is.
Mindenkinek hatalmában áll változni
Aki „úgy alakult”, hogy soha nem figyelt oda az igényeire, vagy azokat mindig háttérbe szorította, annak nem megy első pillanatról a másikra az önszeretet ilyen szintű gyakorlása. Tünetek széles skálája beszélhet arról, hogy ebben a cipőben járunk, az étkezési zavaroktól a függőségeken át a különböző krízisekig, és még sorolhatnánk tovább is, de ezeknek a problémáknak számos egyéb oka is lehet, ezért ebbe most nem mennék bele részletesebben. Azt azonban érdemes mindenkinek megvizsgálnia akár egy rátermett pszichológus segítségével, hogy az ő személyes elakadásai és gondjai mögött vajon milyen háttér húzódik. Mennyire ismeri és szereti úgy magát, mint ahogy másoktól vágyna rá – vagy talán csak vágyott valaha, gyerekkorában –, hogy szeressék?
Külső körülményeink lehetnek adottak, de belső körülményeinken mindig hatalmunkban áll változtatni. Ez a kettő pedig talán kölcsönhatásban áll egymással.
Ha úgy érzed, csak sodródsz az életben, lehet, hogy érdemes kipróbálnod, vajon a te esetedben így van-e.
Ha érdekel a karrierváltás, ezt a cikket ajánljuk.
