André Malraux francia író, későbbi kulturális miniszter és felesége, Clara Goldschmidt az 1920-as években egy ősi kambodzsai templomból próbált szobrokat és faragványokat hazavinni, hogy aztán pénzzé tegye őket – noha jól megtervezték és előkészítették a dolgot, nem jártak sikerrel.
Sajátos alakja volt a 20. századi francia irodalomnak és történelemnek André Malraux. Ünnepelt író volt, akit többször jelöltek irodalmi Nobel-díjra; harcolt a spanyol polgárháborúban, majd a második világháborúban csatlakozott a francia ellenálláshoz; John és Jacqueline Kennedy, Richard Nixon és Csou En-laj kínai kommunista miniszterelnök bizalmasa volt; hazája nagy hatású kulturális minisztere de Gaulle idején. Életének azonban akad egy olyan momentuma, amelynek megítélése legalábbis kétes: egyszer ugyanis műkincsrablásra adta a fejét.
Marlaux, az elátkozott zseni
André Malraux 1901-ben született Párizsban, 17 évesen felhagyott a tanulással, és belevetette magát a párizsi művészvilágba. Olyan alakokkal ismerkedett meg, mint François Mauriac, Demetrios Galanism, Max Jacob és André Salmon – mind a Montmartre-i bohémnegyed legendás figurái. Oliver Todd életrajzíró szerint
„Malraux egyfajta elátkozott zseniköltőnek tartotta magát, nemcsak Victor Hugóban, hanem Baudelaire-ben, Verlaine-ben és Rimbaudban is magára ismert”.
Miközben antikvár könyvek adás-vételéből tartotta fönn magát, kubista és dadaista művekről írt esszéket avantgárd folyóiratokba. Esténként selyemingére műgyöngy-brosst tűzött, és fején keménykalappal, kezében sétapálcával belevetette magát a művésznegyed éjszakai életébe. Itt ismerkedett meg Clara Goldschmidttel, egy nála négy évvel idősebb, gazdag német zsidó családból származó nővel, aki a befolyásos L'Action magazin szerkesztőjeként dolgozott.
Önelégült felsőbbrendűség-érzet lett a vesztük
Nem tartott sokáig, és a pár összeházasodott. André Malraux ekkoriban már az ázsiai kultúra rajongója volt: példaképe „Arábiai Lawrence” volt, akit intellektuális cselekvőembernek és romantikus, rejtélyes hősnek, már-már nietzschei alaknak tartott – amúgy is lenyűgözte a német filozófus munkássága. Az angol katona-író régészként kezdte pályafutását az Oszmán Birodalomban, valószínűleg ez is komoly szerepet játszhatott abban, hogy a házaspár Indokínába indult. Meg persze az is, hogy szinte minden pénzüket elvitték a párizsi tőzsde hektikus árfolyam-ingadozásai. Malraux ráadásul jól tudta, hogy milyen sok pénzért cserélnek gazdát az ősi kambodzsai khmer szobrok és faragványok.
Így történt, hogy 1923 novemberében egy fiatal francia pár állított be a Francia Távol-keleti Iskola (EFEO) vietnami irodájába, Hanoiban. Mint az intézmény vezetőjének, Léonard Aurousseau-nak elmondták, azért érkeztek Ázsiába, hogy a kambodzsai dzsungel felé vegyék az irányt, és a Khmer Birodalom elfeledett titkai után kutassanak. A párizsi gyarmati iroda jóváhagyását már megszerezték, ám az EFEO engedélyére is szükségük volt.
Ezt meg is kapták, sőt, az EFEO régészeti vezetője, Henri Parmentier igazította őket útba, akit elbűvölt a páros szenvedélyes érdeklődése a khmer kultúra iránt. Az egész persze csak álca volt. Clara Malraux visszaemlékezései szerint férje így foglalta össze tervüket:
„elmegyünk egy kisebb templomba, elviszünk pár szobrot, eladjuk őket Amerikában, és két-három évig kényelmesen élünk”.
Noha ekkoriban a kambodzsai törvények már tiltották a műkincsek külföldre vitelét, a házaspár úgy gondolta, kiskapura lelt a jogszabályokban: a nemrég felfedezett templomokra még nem terjesztették ki a törvények hatályát. Lia Genovese archeológus szerint, akinek fő kutatási területe a franciák indokínai tevékenysége, André és Clara Malraux-t a kalandvágy hajtotta, miközben önelégült felsőbbrendűség-érzetük miatt sérthetetlennek gondolták magukat. Úgy tartották: „az emberek olyan ostobák, meg fogjuk úszni”.
Az első pillanattól fogva gyanúsak voltak
Nem így történt. A kambodzsai fővárosba érkezve a házaspár ellátogatott a Albert Sarraut Múzeumba, hogy szemügyre vegyék a kiállított műkincseket – talán látni akarták, miket keressenek majd a dzsungelben. George Groslierben, az intézmény igazgatójában – a kambodzsai-khmer kultúra szenvedélyes védelmezőjében – azonban felébredt a gyanakvás.
André Malraux nem a legrafináltabban kezdett neki az információgyűjtésnek: azt kérdezgette az igazgatótól, hogy egy-egy műalkotás mennyiért kelne el párizsi galériákban.
Arról nincsenek információink, hogy vajon Groslier továbbadta-e kétségeit bárkinek, de annyi bizonyos, hogy az utolsó településen, ahol a házaspár a dzsungel előtt megállt, egy François Crémazy nevű tisztségviselő segített nekik vezetőket és hordárokat keríteni. A francia hivatalnoknak az első pillanattól fogva gyanúsnak tűnt a házaspár, ezért
megbízta az egyik hordárt, hogy figyelje őket.
Így azonnal megtudta, amikor Malraux-ék „vegyszerek” feliratú ládákba rejtették a gyönyörű Bantejszrei templomról vésővel és kalapáccsal leválasztott szobrokat és faragványokat. Távíróval értesítette Grosliert, akinek így már nem volt nehéz engedélyt szereznie az ügyésztől a házaspár csomagjainak átvizsgálására. Még épp elkapták hajójukat, mielőtt felszedte volna a horgonyt a Tonle Szap folyó partján.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
André és Clara Malraux-t letartóztatták. Hosszas jogi procedúra kezdődött, komoly sajtóvisszhanggal. „Fosztogatás, amely hihetetlen merészségről tanúskodik” – írta felháborodottan a L’Echo du Cambodge, az ország legnagyobb lapja. A francia újságok megosztottak voltak a kérdésben – nem kis részeben annak köszönhetően, hogy Clara Malraux, akit időközben gyenge egészsége miatt elengedtek, minden követ megmozgatott francia irodalmi és művészkörökben férje ügyében. 1924 októberében a szaigoni (ma: Ho Si Minh-város) bíróság végül 1 év börtönre ítélte az írót.
A francia kormány azonban – ekkoriban Kambodzsa francia fennhatóság alatt állt – szinte azonnal felfüggesztette az ítéletet.
Az elnyomottak védelmezője
Noha André Malraux sosem kért bocsánatot tettéért, számos jel mutat arra, hogy a bírósági tárgyalássorozat, az azt övező visszaélések (korrupció, rasszizmus, a franciaellenes tüntetések elfojtása) felnyitották a szemét a gyarmati rendszer szörnyű valóságára.
„Malraux politikai közömbösségét politikai elkötelezettség váltotta föl”
– írta róla Raoul Jennar francia kutató. Az elnyomottak szószólójává, és mindenfajta autoriter rendszer ellenfelévé vált: Spanyolországban a köztársaságpártiak mellett harcolt a polgárháborúban, és a második világháborúban sem volt rest csatlakozni a francia ellenálláshoz.
Ennek ellenére megítélése máig kettős. Kétségtelenül remek íróvá vált, hetvenszer jelölték irodalmi Nobel-díjra; nagy hatású kulturális miniszter volt, aki küldetésének tekintette a francia kultúra népszerűsítését. Ugyanakkor sokan a francia gyarmati gépezet kapzsiságának és arroganciájának megtestesítőjét látják benne, annál is inkább, mert nemcsak büntetés nélkül megúszta kambodzsai „expedícióját”, de később még a francia politikai elit csúcsára is emelkedhetett.
A nyitóképen André Malraux és Jacqueline Kennedy látható.
Nemcsak a kambodzsai templomokkal, az egyiptomi piramisokkal is egészen máshogy bántak 100 évvel ezelőtt: piknikeztek, pipáztak, csúszdáztak a tetejükön.
