Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nyolcvan évvel ezelőtt, példátlan gyorsasággal, egyik napról a másikra tűnt el félmilliónál is több magyar zsidó, akik többsége már sosem kerülhetett ki a haláltáborok kegyetlen fogságából. Több mint két évtizede, 2001 óta minden évben április 16-án, amely 1944-ben a hazai zsidók gettóba zárásának első napja volt, a holokauszt magyarországi áldozataira emlékezünk. Sükösd Anikó társadalomkutatóval, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatójával és Papp Richárd kulturális antropológussal, az Eötvös Loránd Tudományegyetem docensével beszélgettünk.
Három évvel ezelőtt kezdődött el a holokauszt transzgenerációs emlékezetével kapcsolatos kutatásotok, amelynek az eddig megismert eredményei meglehetősen elgondolkodtatók.
Papp Richárd: Annak idején Csepeli György szociológussal arra voltunk kíváncsiak, hogy nyolcvan évvel a magyarországi deportálások után a különböző települések, különböző generációk zsidó és nem zsidó lakói hogyan emlékeznek a zsidóságra és a holokausztra. Ennek tükrében kezdtük el a terepmunkán alapuló kutatást, amelynek a legvégső fázisa, hogy a filmesek – Surányi András filmrendező és Kiss Richárd operatőr – vizuálisan is rögzítik a fókuszcsoport-interjúkat és az egyéni mélyinterjúkat. Jártunk az észak-magyarországi
Ricsén, Kőszegen, Nagyváradon, Miskolcon, Budapesten is, illetve Békés megyében a Sárrét nevű kis régió különböző településein,
majd ezzel párhuzamosan Szerbiában, Belgrádban, Nagybecskereken és Újvidéken. A kész filmet minden egyes helyre visszavisszük, bemutatjuk, ahol csak tudjuk, majd beszélgetünk róla, értelmezzük együtt a látottakat.
Sükösd Anikó: Közben a Nemzetközi Visegrádi Alap egy pályázata kapcsán a cseh, a szlovák és a lengyel kollégák is a mi módszerünket követve kutattak a saját országaikban.
Az eddigiek alapján mi számotokra a kutatás legnagyobb tanulsága?
P. R.: Az, hogy a felejtés dominánsabb, mint az emlékezet: a magyarországi deportálások után nyolcvan évvel, a kutatások tükrében a megkérdezettek többsége úgy látta, hogy nem emlékezünk. Pedig közel 600 ezer magyar zsidót deportáltak, a vidéki zsidóság majdnem teljes kultúrája el is pusztult, és a közhiedelemmel ellentétben Budapesten is voltak deportálások, a nyilasok kegyetlenkedtek a zsidókkal, a gettókban pedig nagyon sokan haltak éhen.
Magyarország legtöbb régiójában a települések lakosságának közel 10 százaléka zsidó volt, akiket módszeresen fosztottak meg a jogaiktól.
Módszeresen rabolta ki őket az állam, amelyben a társadalom aktívan, a nagyobb része pedig passzívan közreműködött, végignézte és tűrte. Aztán a zsidók egyszer csak hirtelen eltűntek az adott településről, nagyon gyorsan, nagyon rövid idő alatt minden tizedik embernek, osztálytársnak, munkatársnak, társnak, orvosnak, péknek vagy szomszédnak nyoma veszett.
Miért nem emlékeznek? Nem akarnak?
S. A.: Az összes filmünkben előkerül egy kifejezés: a tabu. Ez a szó többször elhangzik a beszélgetőtársak narratíváiban a legfiatalabbtól az idős generációig. A legtöbb helyen a nem zsidó interjúalanyok nem tudták, hol volt a gettó, hol gyűjtötték össze a zsidókat, és sokan azt sem, hogy hol volt a zsinagóga. Ritka kivételek vannak, például, aki nem zsidó helytörténészként a településről eltűnt zsidók emlékezetét ápolta, de a családokban erről többnyire tényleg sosem beszéltek.
P. R.: Nagyon sokan jobbnak látták nem bolygatni a történetet, főleg azért, mert helyben sok feszültséget szült az, hogy az elhurcolt zsidók házait és boltjait kifosztották, a vagyonukat pedig elvették. A jóindulatú emberek gyakran a bűntudatuk miatt fojtották el az ezzel kapcsolatos emlékeiket, azok pedig, akik részt vettek a zsidók otthonainak feldúlásában,
azért hallgattak, mert nem akarták, hogy ennek az emléke élő maradjon.
Emellett a szocialista évtizedek politikája is azt diktálta, hogy ne emlékezzünk semmire, ne hánytorgassuk a múltat, nem nagyon lehetett hangsúlyozni a sérelmeket és a traumákat. A visegrádi kutatásból tudjuk, hogy Közép-Kelet-Európában is nagyon hasonló volt a felejtés és a közöny, és politikai konszenzusként az elhallgatás mellett döntöttek.
Családon belül is ez történt?
P. R.: Sok zsidó családban ez a trauma úgy élt tovább, hogy inkább azért nem beszéltek róla, mert féltek, hogy újra megtörténhet, és ha valami hasonló történik, akkor a többség ne tudja, hogy zsidók. Ha szó is volt róla, akkor is fontos volt, hogy maradjon a négy fal között.
S. A.: Az interjúkból az is kiderült, hogy maga a tabu is sokféle. A nem zsidó családokban részben azért nem beszéltek erről, mert nem voltak érintettek, ahogy többen megfogalmazták, „nem az ő ügyük” volt. Aztán azért sem beszéltek róla, mert féltek, és az érintettek sebeit sem akarták felszakítani.
Mi volt számotokra a kutatás legelgondolkodtatóbb eredménye?
P. R.: Például az, hogy nagyon sokan azt fogalmazták meg, hogy ez az egész tulajdonképpen a zsidók ügye, és az ő felelősségük is, hogy elvitték őket. Egy budapesti fiatal egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy „nehogy már tőkét csináljanak a zsidók a holokauszt-emlékezetből”. Még mindig él egy olyan antiszemita narratíva is, amely megpróbálja a holokauszt történetét zsidó üggyé szorítani.
Mit tapasztaltok, milyen kép él a holokausztról a fiatalabb generáció fejében?
P. R.: Egy nagyon érdekes kettősség tapasztalható. A legnagyobb különbség az, hogy Budapesten a fiatal interjúalanyok közül nagyon sokan érintettek, mert zsidó családban nőttek föl, illetve ismernek zsidókat. Nekik van egyfajta személyes kapcsolódásuk, amely kíváncsibbá teszi őket, és a vidéki fiataloknál többet is tudnak a deportálásról. Ugyanakkor az is nagyon izgalmas, hogy
bár a vidéki ifjúság többsége nem sokat tud a holokausztról, mégis a középkorúaknál és az időseknél sokkal jobban próbál szembenézni vele.
A tudásuk viszont tényleg nagyon csekély, leginkább azért, mert – néhány kivételtől eltekintve – nem ismernek zsidókat. Egy 18-21 éves korosztályba tartozó interjúalanyunk ki is mondta, hogy
szerinte Magyarországon már nem is élnek zsidók.
S. A.: Azt mondják, hogy nincs idő a holokauszttal foglalkozni, mert például mire odajutnának az iskolában, addigra jön az érettségi. Az is nagyon gyakori, hogy a holokauszt-emléknapon legfeljebb betesznek nekik egy filmet, amelyről aztán nem beszélgetnek. Meséltek olyat is a diákok, hogy a tanáruk elvitte őket Auschwitzba vagy más haláltáborba, de nem értelmezik együtt a látottakat. Egyszer sem történt meg az sem, hogy a településen, ahol élnek, megmutatták volna, hol éltek a zsidók, hol gyűjtötték össze őket, mi történt velük, hova és hányan jártak iskolába, vagy hogy volt-e külön zsidó iskola. A diákokban nem tud személyessé és
számukra nem tud a helyi emlékezet részévé válni a holokauszt.
Hogyan lehetne ezen változtatni?
P. R.: Egyrészt úgy, ahogy Anikó is mondta: személyessé tenni és belátni, hogy ez egy közös történet. Azért kell emlékezni, mert egyfelől tartozunk az áldozatoknak azzal, hogy az emlékünkben maradnak, másfelől pedig azért, hogy ezek a borzalmak ne történhessenek meg újra. Ha ezt nem beszéljük ki, megmaradnak az elfojtott traumák. A tudományos és oktatási célok mellett ezzel a kutatással van egy olyan társadalmi küldetési célunk is, hogy elősegítsük a zsidók és nem zsidók közötti párbeszédet, és végre mindenféle elfojtás, ítélkezés és egymásra mutogatások nélkül, nyugodtan, empatikusan, nyíltan tudjunk beszélgetni.
Ezzel elindulhatna egy olyan folyamat is, amellyel aztán más, sok embert érintő traumatikus történelmi élmény is felszínre kerülhetne.
Ezért is ajánljuk fel az iskoláknak, kulturális egyesületeknek, helyi könyvtáraknak, baráti köröknek, hogy ha szeretnék, mi megyünk, és levetítjük a filmet, majd beszélgetünk róla. Sőt, annak külön örülünk, ha vannak olyanok is, akik további településeket és interjúalanyokat segítenének bevonni a kutatásunkba.
