Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nevezzük munkaalkoholizmusnak, mániának vagy addikciónak, a munkafüggőségre leginkább csak legyintünk, pedig rengeteg életet forgatott már fel és tett tönkre tulajdonképpen teljesen legálisan. Merthogy a hűséges munkafüggő a munkáltatójától gyakran még jutalmat és elismerést is kap a tevékenységéért, csak épp azt nem veszi észre, hogy a szenvedélye megfojtja. Fontos hát komolyan vennünk és tudatosítanunk: e függőség éppoly pusztító, mint a drog, az alkohol vagy a szerencsejáték. Hamar János addiktológiai konzultánssal, a MRE KIMM Magdolna33 nappali és közösségi ellátó szakmai vezetőjével beszélgettünk.
Az első e-mail-váltásunk után azért elgondolkodtam, hogy jócskán munkaidőn túl beszéltük meg az interjú részleteit. Ez akkor már munkafüggőség?
Elsőként azt fontos tisztáznunk, hogy egyáltalán mi az a függőség. Legyen az drog, alkohol, dohányzás, párkapcsolat, munka vagy bármi, ha a szenvedéseink elől való menekülést jelentő, örömet okozó tevékenységek idővel kényszeressé válnak, miközben az élet egyéb területei sérülni kezdenek, akkor már addikcióról beszélhetünk. A határ a hétköznapi munkavégzés és a munkafüggőség között ott van, amikor a munka kárára sérül a pár- vagy a gyerekekkel való kapcsolat, a sport, a rekreáció.
Ha már a túlórák miatt nincs idő magamra és másra, ott már gond van.
Egy nemrégiben készült interjúban Bajzáth Sándor arról beszélt, hogy vannak olyan munkahelyek, amelyek támogatják az alkoholista munkavállalójukat a leszokásban. Gondolom, egy munkafüggő esetében ez nem pont így van, sőt, egy munkafüggő nagyon is jól jön a cégnek…
Nemcsak az egyénnél, hanem a munkahelyi kultúrában, főleg a multiknál tapasztalható vezetési stílus is támogatja ezt a társadalmilag elfogadott függőséget. A munkahelyeken túlzott elvárások vannak, pihenésre, szünetekre kevés idő jut – ezek alapján sokkal könnyebben alakul ki a függőség. Több olyan cégnél tartottam előadást, amely úgy fogalmazza meg magát, hogy „egy család, egy csapat vagyunk”, tehát te is e család része vagy. Ez a mondat engem megijeszt.
Miért?
Mert a munkavállalót közelebb hozza ahhoz az érzéshez, hogy te itt vagy otthon, neked ez az utad, a családod. Sokkal könnyebb például így a munkába és a túlórákba menekülni, ha valakinek a párkapcsolatában vagy a származási családjában konfliktusok vannak, hiszen a munkahelyén végre azt érezheti, hogy fontos, számít valakinek, és ér valamit, amit csinál.
Akkor azt kijelenthetjük, hogy a munkáltatók támogatják a munkafüggőséget?
Az ugyan nincs kimondva, hogy legyél munkafüggő, viszont a munkavállalóval szemben támasztott elvárások egyenes következménye lehet a munkafüggőség. Azt a mennyiségű feladatot nem tudom ugyanis nyolc órában megcsinálni, hanem haza kell vinnem befejezni, és még majd az e-mailekre is kell válaszolnom. Egyre kevesebb lesz az az idő, amit munka nélkül töltök, szűkül a terem.
Ennek pedig a munkáltató nyilván örül, és nem fogja azt mondani, hogy ki vagy rúgva, mert függő vagy.
Persze, sőt, meg is dicsérik, jutalmazzák, és sokszor a „család” elé állítják, hogy ő a példás gyerek, „hát nézzétek meg, mennyit tesz”.
A mai társadalomban ez egyre inkább előtérbe kerül.
Az emberek például gyakran azonosítják magukat a munkájukkal. Van olyan kliensem, aki az első találkozásunkkor nem úgy mutatkozott be, hogy „Béla vagyok, drogfogyasztó, és kicsúszott a lábam alól a talaj”, hanem úgy, hogy „én egy ügyvéd vagyok”.
Milyen jelek utalnak a munkafüggőségre?
Azzal egy időben, hogy a munkán kívüli életünk elkezd sérülni, és beszűkül az énidő, jönnek a visszajelzések a családtól is. Ezekre azért már érdemes odafigyelni. A legfőbb jele azonban már gyakran későn jön: ez a kiégés.
Ez mennyi idő után következhet be?
Tulajdonképpen bármikor. Mondok egy példát: ha egy olyan ember megy nyugdíjba, akinek az egész élete csak a munkáról szólt, nagyon könnyen magára maradhat. Addigra a gyerekei már valószínűleg viszonozzák azt a figyelemhiányt, amelyben nekik volt részük, a feleség pedig akkorra már régen elhidegült, hiszen nem töltöttek egymással minőségi időt.
Ott áll egymaga a nyugdíjas-igazolványával a kezében, és azt kérdezi, „mit ér az én életem?”
Ilyenkor szokott bekövetkezni az, hogy egy-két éven belül meghal, vagy az alkoholhoz és egyéb szerekhez nyúl. Mi történt? Annyi, hogy kiállt mögüle a munkáltató. Egyébként nyugdíjba sem kell menni ehhez, a jelenséghez elég egy Covid-járvány vagy egy leépítés, amikor azt mondják, „most nem kellesz”.
Ekkor jön az összeroppanás: elvették tőle a drogot, a munkát.
Mennyire nehéz felismerni azt, hogy nyakig vagyunk a munkafüggőségben?
Nagyon nehéz. Nézzünk egy drogfüggőt! Amíg ő élvezi a kábítószer-fogyasztást, lehetetlen megállítani. Sokszor hozták már be a drogos gyereküket a szülők, hogy szoktassuk le.
Ezzel az a gond, hogy csak pont az nem akar leszokni, akinek kellene.
Amíg ő imádja, addig nem fog menni. Ugyanez a munkafüggő: ő azt érzi, hogy a munkahelyén fontos és nélkülözhetetlen. Hiába fogyott már nyolc kilót vagy hízott húszat, és két hete nem beszélt a barátaival, amíg azt érzi, hogy végre ér valamit, addig nem fogja felismerni, hogy problémája van.
Hogyan lehet megelőzni a kiégést?
Nagyon fontos, hogy tudok-e zsilipelni: kilépni úgy a munkahelyemről, hogy fejben fel is húzom a zsilipet, és várom, hogy jöjjön a következő rész, a családi életem, az én időm. Egy munkafüggő nem képes erre.
Vannak olyan emberek, akik hajlamosabbak a munkafüggőségre?
Azt mondanám, hogy az hajlamosabb a munkafüggőségre, aki egyébként is hajlamos a függőségekre, és akinek van valamilyen gyerekkori sérülése. A legdurvább munkafüggős esetek kapcsán a legtöbbször az apakép volt sérült:
volt egy elérhetetlen, nagyon sikeres, menő vállalkozó apa, aki mellett a gyerek folyamatosan azt érezte, hogy nem lesz elég jó, nem tudja azt hozni, amit elvárnak tőle, és nem tud megfelelni az apjának.
Felnőttként a munkahelyén találta meg azt az érzést és elismerést, amelyet gyerekkorában otthon kellett volna megkapnia.
Ez a függőség mennyire kapcsolódik össze másfajta addikcióval?
Kéz a kézben járnak. A vezető beosztásban dolgozó klienseim 50 százaléka a munkához használt amfetamint és kokaint, hogy jobban teljesítsen, hogy a munka még jobban pörögjön.
Nem ritka, hogy a függőségek mellé bejönnek a keresztfüggőségek is.
Számtalan olyannal is találkoztam, aki azt mondta, az elején nem rekreációra, hanem azért használta a drogot, hogy a munkában jobban teljesítsen. Mondanom sem kell, hogy ők most súlyos kábítószerfüggők.
Vannak olyan szakmák, amelyekben jellemzőbben fordulnak elő munkaalkoholisták?
Egy munkafüggő bármilyen munkahelyen megtalálja a kielégülést. Az eddigi tapasztalataim szerint azonban a menedzserrétegre, vagyis a középvezetői poszttól fölfelé elhelyezkedő munkavállalókra sokkal inkább jellemző ez a fajta addikció. Kevés munkafüggőt láttam a gyártószalag mellett dolgozni.
Hogyan lehet a munkafüggőknek segíteni?
Az első és a legfontosabb a felismerés, az, hogy baj van. A függőt gyakran egy válás vagy az vezeti rá a problémára, hogy már nem beszél vele a gyereke. Általában ekkor döbben rá, hogy meg kellene állni. Még jobb lenne, ha objektívan tekintene a saját életére, és meghallaná más emberek hangját, akik azt mondják, „embertelen, amit csinálsz”.
Sosem tagadtad, hogy te is felépülő függő vagy, sőt, a saját történeteddel sokaknak segítettél már. Végezetül mesélsz erről?
Nyolc éven át voltam szerhasználó, huszonhárom éve hagytam abba a drogozást. Fel merem vállalni, hogy most kőkeményen benne vagyok a munkafüggőségben. Miután leálltam, elkezdtem tanulni és segítőként dolgozni, majd azt vettem észre, hogy újra drogozom, csak már a munkával. Alig vártam, hogy beérjek a munkahelyemre, hogy kapjak a kliensektől visszajelzést, és megtartsak egy jó konzultációt.
Aztán azt vettem észre, hogy a munkahelyemen kívül nem tudok mit kezdeni magammal.
Alig vártam, hogy jöjjön egy e-mail, ha pedig nem érkezett, rögtön azt éreztem, hogy felesleges és haszontalan vagyok. Arra, hogy ezt a folyamatot valahogy meg kell állítanom, már csak évekkel később jöttem rá, amikor már a gyerekeimmel való kapcsolatom is sérült.
Most hol tartasz?
Dolgozom rajta. Decemberben elmentem úgy tíz napra külföldre, hogy egy e-mailre se válaszoltam, és otthon hagytam a telefonomat, ha lementem sétálni.
Hat után már nem veszem föl a telefont, ha hívnak.
De azért régen voltak intő jelek, megkaptam például a volt feleségemtől, hogy „többet foglalkozol a klienseiddel, mint a gyerekeiddel, többet vagy a munkahelyeden, mint itthon, amikor meg itthon vagy, akkor sem vagy jelen”.
Milyen volt hallani?
Érdekes, mert bár szakember vagyok, megsértődtem, nem voltam objektív, elbagatellizáltam. A sértődöttség után aztán elgondolkodtam, most pedig abban a fázisban vagyok, hogy változtatok rajta, különben felemészt. Én e példámon keresztül is szeretném megmutatni, hogy merjünk kevesebbek lenni és segítséget kérni, és legyünk bátrak felvállalni, ha problémánk van.
