Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha egy nő saját magánál sokkal idősebb férfit választ, vagy ha egy férfi az édesanyjához szinte a megszólalásig hasonló partnerrel él, hajlamosak vagyunk azt gondolni: apa- vagy anyakomplexus vezérelte őket. De mit mond a pszichológia: valóban létezik apa- vagy anyakomplexus?
Az Ödipusz-komplexus fogalma ismerősen csenghet azok számára, akik egy kicsit is jártasak a pszichológia világában. Freud, a pszichológia atyja ugyanis ezzel a jelenséggel magyarázta a századfordulón, hogy a kisfiúk 4–6 éves koruk között élénk rivalizálásba kezdenek édesapjukkal, amelynek egyik jeleként kijelentik: ha nagyok lesznek, az édesanyjukat veszik majd feleségül. Optimális esetben – mondja Freud – a gyermek 6 éves kora körül azonosul az azonos nemű szülővel, azaz az Ödipusz-komplexus megoldódik. Freud tanítványa, Carl Gustav Jung vezette be az Elektra-komplexus fogalmát, mondván, hogy ugyanez a jelenség megfigyelhető a kislányoknál is: ők édesapjukat akarják elvarázsolni, míg az anyára eközben tudattalan féltékenység irányul.
Meghatározó kapcsolatok
Vannak azonban olyan forgatókönyvek – nem is kevés –, amikor a gyermek és a szülő kapcsolata sérül. Az, hogy az anyához, illetve az apához fűződő viszony mennyire meghatározó a későbbi életünkre nézve, ma már nem szorul magyarázatra. Ennek egyik – de csak egyik – megközelítésmódja a szülőkomplexus, amely a jungi analitikus pszichológia elméleti keretrendszerében értelmezhető, és nem minden esetben alkalmazható, azaz nem minden egyes esetre érvényes.
Apák-lányok, anyák-fiúk
A jungiánus pszichológusok – köztük például Verena Kast, akinek a témával kapcsolatban magyarul is olvasható Apák-lányok, anyák-fiúk: A szülőkomplexustól az önálló személyiségig című kötete – szerint
akkor érdemes komplexusra gyanakodni, ha „bizonyos szituációk újra meg újra bekövetkeznek, és mindig ugyanazok az érzelmek és indulatok kísérik őket”.
Ekkor a háttérben sokszor felsejlik az apához vagy anyához fűződő problémás viszony, amelyet aztán az egyén akár egész életében tudattalanul ismétel. Minél több érzelmet és indulatot kötnek le a komplexusaink, annál kevésbé érvényesülhet a szabad akaratunk, mondja Verena Kast, de hozzáteszi: komplexusainkban egyúttal fejlődési témáink is tükröződnek, amelyeket megdolgozva teljesebb, boldogabb, felszabadultabb életet élhetünk.
A szülő-gyerek kapcsolat felnőttkori hatásai
Akár elfogadjuk a jungi keretrendszert és a szülőkomplexus fogalmát, akár nem, azzal minden bizonnyal egyetérthetünk, hogy a szüleinkhez fűződő negatív és pozitív élményeink egyaránt befolyásolják későbbi életünket. Az apához való problémás viszony (ha tetszik, apakomplexus) kialakulásában több szülői magatartásforma is közrejátszhat: „Ha az apa túlzottan kontrolláló vagy irányító, így gyermekeit akadályozza az önállóságban; ha kritikus és elutasító, azaz sosem lehet neki megfelelni, nem ad megerősítést és pozitív visszajelzést; illetve ha érzelmileg távolságtartó, rideg, vagy fizikailag nincs jelen, nem elérhető, egyaránt sérülhet a gyermekével való viszonya” – sorolja a lehetséges okokat Sas Eszter Krisztina pszichológus.
Azok a nők, akiknél az előbb említett apai magatartásminták valamelyike jelentős törést okozott, későbbi életükben is hajlamosak lehetnek azon fáradozni, hogy ne nőjenek túl a férfiakon.
Sokszor túl szigorúak és kritikusak önmagukkal, vagy éppen olyan szinten alkalmazkodnak a partnerükhöz, hogy szinte elveszítik önmagukat a kapcsolatban.
Ha az apa a végletekig szigorú volt a fiúgyermekéhez, vagy túlzottan kontrollálta, a gyermek későbbi életében is nehézségeket tapasztalhat: „Az ilyen férfi sokat követel önmagától, de nemcsak önmagával bánik keményen, hanem a kapcsolataival is. Nehezen ismeri el mások teljesítményét, saját magát folyton hajszolja, de az eredményeinek nem örül” – mondta el a lehetséges következményeket Sas Eszter Krisztina.
Negatív és pozitív apakomplexus
A jungi megközelítése szerint a fentebb említett, úgynevezett „negatív apakomplexuson” kívül létezik pozitív apakomplexus is: amikor a kislány olyannyira csodálja az édesapját, hogy igazából soha nem sikerül leválnia róla. „Az ilyen nők vonzódhatnak az idősebb, érett férfiakhoz, idealizálják a férfiak világát. Nőiességükben látszólag magabiztosnak tűnnek, hiszen apjuk csodálja őket, de közben éppen ezért másoktól várják az értékük megerősítését. Az önmegvalósítást figyelmen kívül hagyják, identitásukat leginkább a férfiak határozzák meg” – fogalmaz a pszichológus. „Azok a férfiak, akiknél pozitív apakomplexus jelentkezik, egész életükben próbálnak az apa nyomdokaiba érni. Nem rivalizálnak, inkább alkalmazkodnak, és tévesen azt hiszik, minél többet teljesítenek, annál inkább átélhetnek egyfajta védettséget, biztonságot, ami gyakran teljesítménykényszerhez vezet.”
A túlzott anyai gondoskodás csapdái
Az anyai magatartásminták között is több olyan van, amely a gyerekben sérüléseket okozhat – még akkor is, ha a legnagyobb jó szándék vezérli az édesanyát.
„Ha az anya túlzottan anyáskodó, a családtagokat túlzottan kiszolgálja, mások feladatait ő látja el, mások helyett is tevékenykedik, a családtagokat szinte megfojtja a gondoskodásával.
Előfordul, hogy az édesanya nem tudja elengedni gyermekeit, nem hagyja felnőni őket, sőt, a már elköltözött gyermekeik irányába is »megőrzi a köldökzsinórt«” – mondja Sas Eszter Krisztina. Az olyan férfi, akiknek édesanyja túlzottan anyáskodó volt, sokszor olyan társat keres, aki teljesíti minden kívánságát, esetleg senki nem „elég jó” neki, vagy képtelen tartós kapcsolatnak szentelni magát. Nőknél is nehézségeket okozhat a pozitív anyakomplexus: a túlóvó, túlgondoskodó anya gyermeke felnőttként is az édesanya örökös kislánya marad, önállótlan lesz, továbbá nem képes leválni édesanyjáról és felnőttként felelősséget vállalni.
Az anyaság buktatói
De természetesen az anyai hozzáállás másik végletes formája sem kívánatos: „Ha a nő anyaként is elsősorban a szakmai előmenetelével foglalkozik, nem tudja betölteni az anyaszerepet, a figyelme nem a gyermekeire irányul, vagy ha az édesanya nem áll készen az anyaságra, csak megszüli a gyermekeket, de nem tud kellő figyelemmel odaszentelődni, odafordulni hozzájuk” – hívja fel a figyelmet a szakember az anyaság buktatóira. Mindez egyfajta negatív anyakomplexus kialakulásához vezethet: „Az ilyen anya gyermekeit felnőttként is gyakran kínozza negatív énkép, a »nem vagyok fontos, nem számítok« érzése, nehézségeket tapasztalhat érzelmei kimutatásban, problémái lehetnek a dühkezelésben. Azt gondolhatja, nem méltó a szeretetre, vagy éppen bizalmatlan, és túlzottan kontrollálni akar a kapcsolataiban.”
Gyerekkori sebek nyomában
Párválasztásunkat természetesen nemcsak szüleinkhez fűződő viszonyunk, hanem számos egyéb tényező is alakítja.
„Az egyéni élettörténet, személyiség, és a környezeti tényezők mind befolyásolják, hogyan alakulnak ki a kapcsolataink és identitásunk”
– mondja a szakember. Így az sem törvényszerű, hogy szüleinkhez fűződő problémás kapcsolatunk nyomán a jungi értelemben vett apa- vagy anyakomplexus alakuljon ki. Ugyanakkor, ha azt érezzük, hogy gyerekkori sebeink felnőtt életünk és boldogulásunk útjában állnak, érdemes szakember segítségét igénybe venni.
„Tudattalan komplexusaink akadályai lehetnek a személyiség fejlődésének, az individuációnak. Megkötik az életenergiát, visszahúzó, romboló hatásúak, konfliktushordozók és traumatizálók lehetnek” – figyelmeztet Sas Eszter Krisztina. „Az önismeret mélyítésével és a tudattalan tartalmak tudatba emelésével átdolgozhatóak és feloldhatók a különféle komplexusok. Így olyan terápiás irányzatban jártas szakembert érdemes felkeresni, aki tudattalan komplexusok feldolgozásában kompetens. Ilyen például többek között a jungi analitikus pszichoterápia vagy a Katarzisz Komplex Művészetterápia is.”
