Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mindig különös alkalom, amikor találkozhatunk egykori diáktársainkkal. Egyrészt – jó esetben – örülünk a viszontlátásnak, ugyanakkor munkálkodhatnak bennünk régi sérelmek is.
A régi osztály újra együtt! Ahogy telnek az élvek, hol döbbenetes, hol megható, máskor szívbe markoló élmény. Az osztálytalálkozó sikerét nem az adja, hogy ki milyen messzire jutott, hanem hogy a felelevenített vidám emlékekből hosszú időre tudunk töltekezni. Ennek ellenére vannak, akiknek nem kellemes élmény a viszontlátás.
Jó a régi osztálytársakkal nosztalgiázni
Sokakban felmerül az is, hogy egyáltalán van-e létjogosultsága az osztálytalálkozóknak a közösségi oldalak korában, amikor szinte naprakészen tudunk mindent az egykori diáktársainkról.
„Ez korosztály-függő is, hiszen nem mindenki van fent a közösségi oldalakon vagy esetleg nem használja rendszeresen, főleg az idősebb korosztályból – magyarázza dr. Belső Nóra pszichiáter. Ezenkívül azt gondolom, hogy csak az első találkozókon, 5-10 évvel a ballagás után érdekes, hogy kinek hol tart az élete. Később inkább ezt felváltja a nosztalgiázás, a régi közös történetek felelevenítése. Ha egy jó közösségbe jártunk, akkor ezek a múltidézések nagyon jó hangulatban telhetnek, ráadásul olyan történetek is felmerülhetnek, amikre talán már nem is emlékszünk.”
Könnyebb elfogadni az öregedést
Ezek az öt-tízévenkénti találkozók azonban rádöbbenthetnek minket arra is, hogy az idő telik. Hogy azok a vagány fiatalok, akik voltunk, mára picit pocakos, enyhén kopaszodó középkorú urakká, kerekedő, őszülő asszonyokká lettek.
„Igen, sokszor megdöbbentő, hogy az osztály legsármosabb fiúja ma már közel sincs olyan formában, és ez minket is figyelmeztet arra, hogy felettünk is múlik az idő – veti fel dr. Belső Nóra. Ez egy kicsit segíthet is abban, hogy elfogadjuk az öregedést, hiszen ezen az alkalmon láthatjuk, hogy nem csak velünk történik ez meg.”
Ugyanígy mellbevágó, hogy ahogy telnek az évek, előfordul, hogy egy-két – vagy egyre több – egykori diáktárs már nem tud eljönni, mert már nincs az élők sorában.
„Fontos, hogy megemlékezzünk róla, róluk, de ne hagyjuk, hogy rányomja a bélyegét ez a hangulat az egész találkozóra. A szüleim 80 felett járnak, és ők bizony megélték, hogy már csak négyen jöttek össze az egykori osztályból. Nemcsak azért, mert már nem élnek, de azért is, mert a fizikai állapotuk már nem teszi lehetővé, hogy csatlakozzanak. Egy ilyen eset viszont nem csak a sajnálkozásról szól, hiszen a jelenlévők azt élik meg, hogy nekik erre lehetőségük van, tehát ez egy kitüntetett alkalom.”
Többnek akarunk látszani
Akadnak azonban olyanok, akiknek az osztálytalálkozó nem a jó hangulatban együtt töltött időről szól. Azok, akik sokszor voltak viccelődés céltáblái például hordozhatnak magukban sérelmeket.
„Előfordul, hogy ők elérhetetlenné válnak, nem akarnak visszamenni azok közé, akik esetleg megkeserítették az életüket – veti fel a pszichiáter.
Ugyanakkor megtörténhet, hogy aki nem volt elismert tagja a csapatnak, mára sikeres emberré, boldog családanyává vagy családapává vált, és éppen hogy szeretné megmutatni, hogy ő is vitte valamire.
Azok, akik úgy érzik, nincsenek a régi formájukban, esetleg vacillálhatnak, hogy elmenjenek-e az osztálytalálkozóra. Hiszen aki egykor az osztály legszebb lánya volt, szeretné ezt a képet mutatni magáról, és nem azt, hogy már van egy-két szarkaláb a szeme körül, és itt-ott jobban kerekedik.
„Egy embert nem csak a megjelenése miatt szeretnek – szögezi le dr. Belső Nóra. Én azt javaslom, ez ne tartsa vissza ettől a remek élménytől. Sokan esnek abba a hibába, hogy a régi osztálytársakkal való találkozást arra akarják felhasználni, hogy mindenkinek megmutassák a szerencséjüket – ez amúgy nem osztálytalálkozó-specifikus, de a társadalmunkra is jellemző. Pedig ennek semmi értelme, hiszen az ott jelenlévők emlékeznek rá, amikor a szoknyáját gyűrögette versmondás közben, vagy amikor lebukott, mert puskázott. Ők ismerik a sebezhető oldalát is, ezért semmi szükség, hogy többnek mutassa magát, mint a valóság.”
