Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az auschwitzi haláltábor felszabadítása óta több mint 78 év telt el: a holokauszt túlélői közül tömegeket veszítünk el évről évre, hiszen idős emberekről van szó. Ahogyan a szemtanúk távoznak, az utókor felelőssége egyre nagyobb lesz: történeteiket újra és újra el kell mesélnünk, hogy a borzalom ne ismétlődhessen meg soha többé.
Fahidi Éva kortárs szemtanú, holokauszttúlélő 97 évesen, szeptember 11-én hunyt el. Évtizedeken át hallgatott kényszerből arról a borzalomról, amit átélt: bár családja kikeresztelkedett, és Éva katolikus iskolába járt, családjával együtt Auschwitzba hurcolták. Testvérét és édesanyját azonnal gázkamrába küldték, édesapja a borzasztó tábori viszonyok áldozatává vált. Összesen 49 családtagját veszítette el, neki pedig egy halálmenetből sikerült megszöknie 1945-ben.
Kortárs szemtanú, a holokauszt krónikása
A korábban zongoraművésznek készülő, tehetséges zenész Éva – akit hazatérését követően nagybátyja fogadott be, majd azt is átélte, amint első férjét egy koncepciós perben ítélik el – 1990-ben kezdett el írni arról, amit megtapasztalt és elszenvedett a náciktól. A Dolgok Lelke címet viselő 2005-ös emlékiratai után 2019-ben a szocializmus időszakáról is könyvet írt, A Szerelem Alanya és Tárgya címmel. Időskorában aktív közéleti szereplővé vált és a Tünet együttes Sóvirág című modern táncprodukciójában is szerepelt.
A Sóvirág Fahidi Éva életét fordította le a tánc nyelvére, Éva pedig élete utolsó napjaiig is aktív maradt. Tudta és értette, milyen jelentősége van annak, hogy beszélhet arról, amit százezrek, milliók éltek át vele együtt.
Személyes történetei kézzelfoghatóbbá tették a már a történelemkönyvek lapjain is felfoghatatlan borzalmakat azoknak, akik voltak olyan szerencsések, hogy nem közvetlen családi történetekből ismerik
– és azoknak, akik családtagjai nem tértek vissza, megmutatta, mi történhetett velük a táborokban.
Egyre kevesebb a túlélő
Ahogyan Fahidi Éva is megpihen most földi élete után, úgy egyre többen hunynak el a túlélők közül, világszerte. 2020-ban még 400 ezer holokauszttúlélő élt – főként Izraelben és az USA-ban, illetve Európában, de ezeken kívül még elszórva a világon számos helyén –, 2023 áprilisára azonban már 240 ezerre tette számukat a hivatalos becslés. Az Izraelben élő túlélők száma idén tavasszal 147 199 fő volt. A zsidó államban egy év alatt 15 ezren hunytak el közülük, és a legfiatalabb túlélők is hetvenes éveik végén járnak.
A történeteik elmesélésére még képes túlélők száma tehát évről évre fogy:
remélhetőleg fel sem merül annak kérdése, hogy ezzel miért van nekünk dolgunk, de azért érdemes feleleveníteni, hogy a II. világháborút megelőzően Lengyelország, a Szovjetunió és Románia után Magyarországon élt a negyedik legnagyobb létszámú zsidó lakosság. A világégés alatt hatmillió zsidóval végeztek a nácik, a magyar zsidóságnál csak a lengyel és a szovjet zsidóság tagjai közül végeztek többel. A holokauszt kétségkívül szerves része a magyar történelemnek, eseményeivel szembenézni nemcsak kötelességünk, hanem érdekünk is. Ha a holokauszt minden áldozatának életéről csak öt percen át olvasnánk, közel 60 évünkbe telne, mire tennivalónk végére érnénk – de az sem tartana rövid ideig, ha csak a magyar áldozatokról tudnánk meg valamicskét, az ő számuk ugyanis 500–600 ezer közötti lehetett.
A mi felelősségünk is nő ezzel
A becslések szerint 2028-ra 100 ezer környékére esik majd vissza a még élő szemtanúk száma, 2040-re pedig szinte nem lesz már olyan ember, aki elmondhatná, mi történt pontosan a haláltáborokban.
Ma még akár közvetlen környezetünkben is találkozhatunk olyan idős emberekkel, akik megjárták ezeket a helyeket: ha ők beszélni akarnak arról, ami velük történt, azt fontos meghallgatni.
Fontos, mert mindannyian tartozunk nekik legalább ennyivel, hogy átvehessünk valamennyit egy életen át cipelt szenvedéseikből. És fontos, hogy tőlük halljuk, ne csak könyvek lapjairól olvassuk azt, amit a nácizmus jelentett, mert az ember könnyen felejt, és lép újra ugyanabba a folyóba, pedig ez az út biztosan nem vezet máshová, mint egykor. Ne engedjük, hogy így legyen.
