Néhány éve még sportolókkal, politikusokkal, színészekkel készítettek interjút, ma civilekkel beszélgetnek, akik egy számukra fontos témában keresik a választ. Otthagyták a mikrofont és a kamerákat, hogy egy másik szerepben kérdezzenek, de vajon ez ugyanaz a fotel?
Akad közülük, akinek az arca, másnak a hangja lehet ismerős a nézőknek, hallgatóknak. Sok éven át ott voltak a nappalinkban, aztán úgy döntöttek, más vizekre eveznek, és coachvégzettséget szereztek. Újságírók, akik közül van, aki ma már tanítja a tudatos kérdezés mesterségét, másnak az élete múlott azon, hogy rátalált a saját ösvényére.
„Láttam kollégákat a sarokba húzódva sírni”
Zelinka Ildikót egy ország ismerte a Magyar Televízió sportműsoraiból. Egy saját trauma vezette a segítő hivatás irányába. A Károli Gáspár Egyetemen tanult, majd – miközben naponta láttuk még a képernyőn – megalakította szupervízióra és coachingra szakosodott cégét.
„2016-ban jöttem el a Magyar Televíziótól, utána pedig már csak heti egyszer vezettem műsort a DigiSporton, így végre teljes mellszélességgel tudtam a cég fejlődésére koncentrálni – kezdi Zelinka Ildikó. Addig mindig jött egy olimpia, egy világbajnokság, nem beszélve a napi sporteseményekről, ami szakmailag fontos volt számomra, így az energiám nagy része inkább erre ment el. 2016 októberében azonban az egyik barátnőmmel, aki egy évvel felettem járt az egyetemen, elindítottuk az első sport- és life coach képzésünket.”
Ildikóval korábban is szívesen beszélgettek a sportolók, illetve a sportvezetők, hiszen a tévéből már ismerték, így könnyebben fordultak hozzá a problémáikkal.
„Amikor elkezdtem coachinggal foglalkozni, többek között az is mozgatott, hogy láttam a tévében dolgozókon is, hogy teszik a dolgukat, de mennyire nem foglalkoznak a lelkükkel. Láttam kollégát a sarokba húzódva sírni. De ugyanez igaz a sportolókra is; kell tudni őket »jól« kérdezni. Talán ezért lesz több újságíró, riporter is coach, hiszen kérdezni profi módon tudnak. Az viszont már más kérdés, hogy egy coachingfolyamatban félre kell tenni az újságíró kíváncsiságát.”
Ildikó azonban nem tudja teljesen a háttérbe szorítani a riporter énjét. Megfogalmazódott a fejében egy podcast ötlete, amelyben a coaching és a sport is teret kapna.
„Ám ehhez kell egy csapat, akikkel együtt lehet gondolkodni. Talán ez a legnagyobb különbség: a tévében csapatban dolgozunk, a coaching csak a kliensről és rólam szól. Én pedig kosárlabdázóként mindig csapatjátékos voltam.”
„Az életemet mentette meg, hogy újságíró helyett coach lettem!”
Fekete Zsuzsa volt az első nő Magyarországon, aki futballmeccset közvetített a tévében. Ő volt az a szőke nő, aki tudta, mi a les, rali- és salakmotorversenyekről tudósított.
„Nagyon szerettem a munkám – idézi vissza. Csaknem 20 éve Budapestre költöztem, az InfoRádiónál és Kossuth Rádiónál is dolgoztam, majd – talán túl jól ment az újságírás – kommunikációs igazgatóként számítottak rám. A vezetői pozíció azonban egyáltalán nem nekem való. Több súlyos betegség figyelmeztetett, hogy nem jó úton járok: rájöttem, az életemmel játszom. A vezetői munkám mellett is coachingoltam, mentálhigiénés szakember vagyok, valamint szín- és stílustanácsadó. Ezt a rengeteg tudást, valamint a mélységek és magasságok tapasztalatát összegyúrva tudok segíteni az embereknek, hogy rátaláljanak valódi önmagukra.”
Újságíróként sem a sztori érdekelt elsősorban, hanem az ember, aki mögötte van. Talán ezért vagyok jobb coach, mint újságíró, mert a szenzációt veszni hagytam, ha úgy éreztem, abban valaki sérülhet.
Zsuzsa szó szerint a semmibe ugrott, 50 felett lett vállalkozó, bár mindenki bolondnak tartotta, hogy feladja a biztos egzisztenciáját.
„Sokat gondolkodtam, hogyan tudnám az eredeti hivatásomat is becsempészni a munkámba, és most írom életem első könyvét a médiaszereplésről. Sokan nem mernek megszólalni közönség előtt, szoronganak a szereplések alkalmával, és ezek mindig visszavezethetők a gyerekkori megszégyenítésre. Számtalan emberi történetet hallottam, annyi könnyet, tragédiát és félelmet beszéltek ki magukból nálam az emberek, hogy a nevek megváltoztatásával talán egyszer ezekről is írok majd.”
„Nemrég váltottam az újságírásról a coachingra”
Míg kollégái már több éve coachként dolgoznak, Tüske Erika még csak most építi új életét. A Kurírnál kezdte a pályáját, de dolgozott az MTI-nél és a Világgazdaságnál is parlamenti tudósítóként.
„A kérdezéstechnika, a fókusz tartása, a logikus gondolkodás, a kíváncsiság és a szelíd provokálás – ezeket mind át lehet emelni az újságírói munkából egy coachingülésre – magyarázza Tüske Erika. Bár kétségkívül a szakma szabályai miatt egy az egyben nem ültethető át az interjúkészítés a coachingba. Egy éve végeztem el egy képzést, amelyet a végén a Nemzetközi Coach Szövetség is elbírált. Azt gondolom, annak is jó, ha részt vesz egy ilyen önismereti úton, aki amúgy nem akar a továbbiakban coachinggal foglalkozni, de szeretné gyakorolni az empátiát, az ítélkezésmentességet, vagy éppen megtanulni aktívan meghallgatni valakit. Ez akkor is értékes tudás, ha önmagadért vagy a családodért tanulod. Én most a kliensgyűjtés időszakában járok; az újságírás gyerekkorom óta a legérdekesebb szakmának tűnt számomra, de be kell látni, hogy a feszített munkatempó, az, hogy sokszor nincs hétvége, inkább a fiataloknak való.”
„Hiszem, hogy a coachokra még nagyobb szükség lesz”
Márton-Koczó Ildikó dolgozott sportújságíróként, aztán hírszerkesztőként, majd jó pár év kihagyás után gazdasági és foglalkoztatáspolitikai szakújságíróként. Ezt a területet 8 évig vitte a Világgazdaság című napilapnál. 2011 novemberében búcsúzott el a média világától.
„A Világgazdaságnál töltött évek életem egyik legmeghatározóbb időszakát jelentették, imádtam, folyamatos tanulásra késztetett, a kapcsolatrendszerem nagy része még mindig ebből az időszakból datálódik, olyan mély és színes barátságokat sikerült kötni – idézi fel Ildikó. Ezt követően három évig voltam a Manager Magazin felelős szerkesztője, sok felső vezetővel készítettem interjút, és több interjúalanyomtól hallottam: »Tedd le a tollat, inkább csak beszélgessünk, és kérdezz anélkül, hogy megírnád a választ.« Egyszer aztán az egyik coachképző cég ügyvezetője megkérdezte, miért nem »legalizálom« a tudásom, és leszek coach. Elvégeztem egy coachképzést, és tudatosan készültem a pályaváltásra.”
Ám az írás folyamatosan szerves része maradt az életének; a mai napig van egy-két szaklap, ahonnan, ha megkeresik egy-egy téma kapcsán, mindig szívesen ír, és összesen öt menedzsmentkönyve jelent meg. Ildikó egyéni és team coachként dolgozik, illetve manapság szupervizorként és coachoktatóként.
„A coaching számomra egy csodálatos támogató, fejlesztő folyamat, ahol az ügyfél céljait és vágyait hangoljuk össze a szükségleteivel és a készségeivel. Több mint 5000 óra coachingmunka van mögöttem, remélem, még sokszor ennyi órán át tapasztalhatom, hogy a coaching az egyének és a csapatok növekedését, eredményes döntését, sikeres változását teszi lehetővé, és ezt csodálatos megtapasztalni. Azért döntöttem a coaching mellett, mert az általam ismert fejlesztési módok közül ez a legszelídebb, a legemberségesebb, a leghatásosabb és a legeredményesebb módszer ahhoz, hogy aki változni, változtatni akar, az kész és képes is legyen rá. Leginkább a partnerséget hozom az újságírói pályáról, és persze a kérdezéstechnikát, valamint az értő figyelmet, illetve a csend teremtő erejét is, hogy nincs beszédkényszer, helyette türelem van, hogy egy-egy mély válasz megszülethessen. Mélyen hiszem, hogy a coachokra nagy szükség van, és még nagyobb szükség lesz. A vállalatokon és a családokon belül is egyre nagyobb az igény azokra a szolgáltatásokra, amelyek elősegítik a belső békét, az egészséget és az értelemhez való kapcsolódást.”
(Címlapfotó: Zelinka Ildikó)
