A munka nemesít, mondják. Azt is mondják, hogy aki korán kel, aranyat lel. Aki pedig segít magán, azt Isten is megsegíti. Vagyis minden amellett szól, hogy az ember dolgozzon, mégpedig jó sokat, legyen a munka hőse, de azért jobb, ha fejben tartja a másik örök igazságot: mindenki pótolható!
Megvan az állás, zsebben a céges slusszkulcs, állják a csapatépítőt, fizetik a szállodát, habzsi-dőzsi van a céges karácsonyon, érkezik az anyagi megbecsülés, futja erre is, arra is. Az ember hamar magáévá teszi a company policyt, sajátjának érzi a céget, annak gondjaival álmodik, és szép lassan érte kezd élni. Icipicit háttérbe szorul a család, „ezt az egyet most még meg kell csinálni”, hiszen határidő van. A gyerek lassan megjegyzi, hogy őérte jöttek utoljára az oviba, hogy anya és apa csak a céges dolgokról tudnak beszélni, hogy jó lenne otthon játszani is, de a felnőttek mindig fáradtak.
Egy „nagy család”
Közben lassan együtt dobban a szív a főnökkel, vagy tiszta lelkesedésből, vagy Stockholm- szindrómából eredően. Már belső késztetés, hogy ezt még gyorsan megcsináljuk, őt még ma visszahívjuk, és addig ne jöjjünk el bentről, amíg ez vagy az kész nincs. És jó érzés, hogy ezért a gyerek mindent megkaphat, szép ruhában jár, futja bébiszitterre, hétvégén játszóházra.
A nagy egészhez tartozás érzete pedig jó. Olyan ez, mint egy nagy család. És valóban, az ember tényleg több időt tölt a „munkahelyi” családjával, mint az otthonival. A főnök, a munkahelyi „apa és anya”, akiknek meg kell felelni, és ott vannak a „testvérek”, akikkel együtt építjük a jövőt, no meg a „gyerekek”, akiket terelünk, nevelünk, feladatokat adunk. A barátokkal egy ideje már nem nagyon jutott idő találkozni, az utóbbi időben felszaladt egy pár kiló is, de sportolni mostanában nincs idő, mert ha van szabad este, akkor végre haza lehet érni fürdetésre, de legalább az esti mesére, amibe persze belealszik az ember, de legalább addig együtt szuszog a család.
A szakértő szemével
„Kun Bernadette foglalkozik mélyebben korunk egyik fenyegető addikciójával, a munkafüggőséggel” – tudjuk meg dr. Karner Orsolyától, az ELTE PPK oktatójától, a Budai Tanácsadó alapítójától. „A munka, kulturálisan akármennyire is elismert sokat dolgozni, valójában ugyanúgy a függőség egyik formája lehet, mint az alkohol- vagy drogaddikció, tehát a munkamánia nem hasznos szenvedély, hanem komoly következményekkel járó viselkedéses függőséggé válhat. Nehezebb felismerni, mint a szerfüggőséget, mert kevésbé egyértelmű, rejtettebb, és társadalmilag jutalmazott, elismert, a protestáns munkaerkölcs alapján szorgalmas és önfeláldozó egyén értékes tagja a társadalomnak.”
Csak hogy érzékeljük a jelenség súlyosságának mértékét, a szakember hozzáteszi, hogy a workaholism a viselkedéses addikciók körébe tartozik, akárcsak a szerencsejáték- és videójáték-függőség, és hasonló mintázatot mutat az egyén életében: a munka lesz a legfontosabb, mindent a köré szervez, elhanyagolja a társas kapcsolatait és más tevékenységeit, azonban a két utóbbi szenvedélybetegséggel ellentétben (még) nem került be a mentális betegségek osztályozásába.
Már az is baj, ha szeret valaki dolgozni? „Nem, a munkafüggőknél ez sokkal inkább arról szól, hogy menekülnek valami elől, egyfajta elkerülő viselkedés (pl. konfliktusos otthoni légkör), általában magasabb szorongás és alacsonyabb az önértékelés jellemzi őket, a rengeteg munkával és az eredményeivel a saját értékességüket akarják maguknak és másoknak bizonyítani” –válaszolja meg a költői kérdést a pszichológus szakértő.
Bármikor bekövetkezhet…
Lassan nincs idő elkölteni a megkeresett pénzt, de a státusz önbecsülést ad, ami magabiztossá tesz és pozicionál materialista világunkban. Aztán jön egy ballépés, egy hiba, vagy csak egy olyan főnök, akivel nincs kémia, és egyszer csak megjelennek a vállalati jogászok néhány mappával és szigorú arccal, de valamiért nem enged be a céges informatikai rendszer, és megtagadja a belépést a levelező program…
Egyik pillanatról a másikra, derült égből villámcsapás. Vége lehet mindennek? Ennyi volt? Ez tényleg csak így megy? Ez most velem történik? És mi lesz holnap? Vagy amikor lejár a végkielégítés? És a nagy család? A barátként közeledő kollégák elfordulnak a liftben, amikor az utolsó dobozt cipeled a taxihoz, mert a céges slusszkulcsot már visszavették?
Otthon szégyelljük magunkat a család előtt azért is, ami most van, meg azért is, ami eddig volt, attól meg csak rettegünk, ami ezután lesz, vagy még rosszabb, ha nem lesz…? Az önértékelés lezuhan asztronómiai magasságokból a pincébe, a megsemmisülés érzése lesz úrrá az emberen, olyan, mintha már nem ugyanaz lenne, mint aki tegnap még szárnyalt. Akinek tegnap még itták a szavait, akinek zseni ötletei voltak. Pedig az ember kvalitásai nem változtak az eltelt 24 órában természetfelettiről silány, átlag alattira, csak így éljük meg.
A felmondás után újra kell építeni az identitást
„A túlzott azonosulás viszi előre a céget, belepörget a túlórákba, valóban sajátomként tekintek rá, az identitásommá válik a céghez tartozás, de ez potenciális veszélyforrás, amikor kilépek vagy felmondanak nekem, hiszen valójában csak egyik cserélhető alkatrésze voltam a nagy egésznek” – hívja fel figyelmünket dr. Karner Orsolya. „Ezt ugyanúgy egy tárgyvesztésnek és veszteségélményként élhetem meg, mint amilyen például a gyász. Egy ilyen kilépés/felmondás/válás után tulajdonképpen újra kell építeni az identitásomat.”
A szakember szerint ez az alábbi kérdések mentén történhet: ki is vagyok én valójában? Mit is szeretek csinálni? Mihez kezdjek? Hogyan képzelem az életemet a továbbiakban? Mit kezdek ezzel a rengeteg idővel, ami rám szakadt? Hogyan építem újra magamat? Hogyan tudok kapcsolódni magamhoz, és a saját igényeimet fel tudom-e ismerni? Mennyire érzem magam értékesnek és szerethetőnek így, hogy a „vesztes” oldalra kerültem (vagy legalábbis ettől tartok, hogy sokan így gondolják)?
„Egy klasszikus akcidentális krízis lehet a munkahely elvesztése: egy érzelmileg kritikus, feszült, fájdalmas, túlterhelő állapot, amelyben a személy a lelki egyensúlyát veszélyeztető helyzettel kénytelen szembenézni, magában hordozza a pozitív és a negatív irányba történő változást is, fordulópontot jelent az egyén számára. Fontos jellemzője, hogy az aktuális helyzetet a szokásos problémamegoldási stratégiákkal nem tudja sem elkerülni, sem megoldani. Ez tehát egy lehetőség is, hogy (sok munkával) megoldja a krízist, hogy egy magasabb szintű működést hozzon létre utána” – világítja meg poszttraumás növekedés kettősségét dr. Karner Orsolya.
