Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A szorongásaink lehetséges forrásait ismerve könnyebbé válik a róluk való beszéd, akár a klinikai gyakorlatban, akár a hétköznapi beszélgetések során.
A szorongásnak négy típusa van, ezek a depresszió négy kategóriájának mintáját követve az alábbiak: szituációs, biológiai, pszichológiai és egzisztenciális szorongás.
1. típus: Szituációs szorongás
Az elmúlt két évben minden alkalommal, amikor a Covid-fertőzések száma megugrott, vagy mostanában, amikor a háborús híreket olvastad, nyugtalannak és bizonytalannak érezted magad? Türelmetlenebb lettél? Előfordult már, hogy nehezebben tudsz a munkádra koncentrálni, és kilátástalanabbnak érzed a jövőt?
Ha valaha is intenzív szorongást tapasztaltál az ilyen vagy hasonló események hatására, akkor szituációs szorongást éreztél.
A legtöbb ember számára teljesen normális, hogy a túlélésünket vagy életcéljainkat fenyegető reális veszélyek hatására szorongást érez, akár hosszabb ideig is. Valójában nem sokan vannak közöttünk, akik ne éreznének szorongást a legtöbb ilyesfajta helyzetben. Az evolúcióbiológusok a szorongás pozitív előnyeit hangsúlyozzák, hiszen az életveszélyes helyzetekben a túlélést segítheti.
2. típus: Biológiai szorongás
Annak kiderítése, hogy valakinek a szorongása biológiai vagy pszichológiai eredetű-e, szinte valódi művészet, és terápia során is jelentős időt vehet igénybe ennek a megállapítása. Általában akkor érdemes gyanakodni a személy szorongásának biológiai okára, amikor olyan mondatokat lehet hallani tőle, mint „mindig is ideges voltam”, vagy amikor állandóan nyugtalan valaki, rendszeresen piszkálja a körmét vagy a haját, esetleg más pótcselekvéseket csinál, vagy szapora szívverésre, magas vérnyomásra panaszkodik.
A biológiai szorongás a neurotranszmitterek (szerotonin, adrenalin/epinefrin, noradrenalin) vagy a hormonok (pl. tiroxin) egyensúlyhiányával kezdődhet, amelyek modulálják felfokozott érzelmi állapotainkat. Bizonyos esetekben a neurotranszmittereknek vagy a hormonoknak az egyensúlyhiánya közvetlenül vezethet a szorongásérzéshez. Más esetekben az olyan orvosi állapotok, mint a pajzsmirigy-túlműködés és a Grave-kór a tünetek jelentős fokozódását okozhatják, ami a szorongás ördögi körét indíthatja el.
Az érzelmek egy máig meghatározó elmélete, az 1962-es Schachter–Singer-elmélet szerint az izgalomszint emelkedése a szimpatikus idegrendszer által kiváltott „üss vagy fuss” választ válthatja ki, ami aztán a szorongás szubjektív élményéhez vezethet. Ezután egy ördögi kör következhet, amelyben a fokozott szorongás az izgalom további emelkedését okozza.
Ezen a ponton szükség van valamire a kör megtöréséhez. Például érdemes kipróbálni különféle légzéstechnikákat, vagy kísérletezhetünk valamelyik népszerű meditációs formával. Az olyan technikák, mint a rekeszizomlégzés, segítenek megtörni a fent leírt ördögi kört azáltal, hogy csökkentik a szívritmust és a vérnyomást, ami a stressz mérséklődéséhez vezet.
3. típus: Pszichológiai szorongás
A szorongás harmadik típusát pszichológiai szorongásnak nevezzük, mert pszichológiai tényezőkhöz kapcsolódik: akár tudattalanul is. A pszichológiai szorongás megnyilvánulásai számtalan formát ölthetnek, például könnyen túlterheltnek érezhetjük magunkat, amikor a tervek az utolsó pillanatban megváltoznak; kerülhetjük a barátokat és a társasági összejöveteleket; félhetünk a nemi élettől; elutasíthatjuk az iskolát; megalapozatlanul tarthatunk attól, hogy az ételek szennyezettek; minden alkalommal, amikor fáj a fejünk, azt hisszük, hogy agydaganatunk van; és még sok egyéb.
A szituációs szorongással ellentétben, amely a valós fenyegetéssel arányos, racionális félelemreakciót jelent, a pszichológiai szorongás gyakran akkor jelentkezik, amikor a félelemreakció aránytalan egy valós vagy elképzelt fenyegetéshez képest. Ez számos okból történhet, beleértve a klasszikus kondicionálás eseteit (pl. amikor egy semleges inger, mint a perec, véletlenül egy traumatikus eseményhez kapcsolódik, mint a fulladás, ami a perecevéstől való félelemhez vezet); operáns kondicionálás (pl. amikor egy bizonyos viselkedés, mint a nyilvános beszéd, negatív kimenetelhez társul, mint a nevetségessé válás); vagy amikor az egyén olyan kognitív torzításokat használ, mint a túlzott általánosítás és a katasztrofizálás.
A pszichológiai szorongás fenti példái, amelyeknek konkrét, könnyen azonosítható okai vannak, jól illeszkednek a szorongás kognitív-viselkedéses paradigmájába. Néha azonban a szorongás oka nem konkrét, és még csak nem is tudatos. Ilyen helyzetekben, és általában ott, ahol az ember szorongásos viselkedéséből tudattalan, másodlagos nyereség származhat,
a pszichodinamikus terápia a megoldás rá. Egy példa erre a típusra: az egyén, aki számára ismeretlen okokból kerüli a munkát, de aztán a kezelés során rájön, hogy tudattalanul szabotálta a munkáját, mert nem az a karrier, amire valójában vágyott, de félt csalódást okozni a családjának.
4. típus: Egzisztenciális szorongás
Mindannyian meg fogunk halni – majd valamikor. Ernest Becker kulturális antropológus szerint az embereknek az a képessége, hogy tudomásul vegyék, és előre lássák a végső elmúlásukat, nemcsak a fajunk sajátja, hanem egész pszichológiánk és kultúránk mozgatórugója. Ily módon az egzisztenciális szorongás minden más szorongás anyjaként is felfogható.
Becker korszakalkotó könyve, A halál tagadása (1973) óta eltelt években Sheldon Solomon, Jeff Greenberg és Tom Pyszczynski szociálpszichológusok Becker munkásságát formális elméletté alakították, amelyet a rettegéskezelés elméletének (terror management theory, TMT) neveznek. A TMT közel 50 éves kutatása kimutatta, hogy minél inkább tudatában vagyunk a saját halálunknak, még akkor is, ha valaki egyszerűen csak megmutatja nekünk a „halál” szót, annál valószínűbb, hogy számtalan, bár gyakran ellentmondásos módon megváltoztatjuk döntéseinket.
Bizonyos kontextusokban a halálra való emlékeztetés arra késztette a bírákat, hogy szigorúbb büntetéseket szabjanak ki; más esetekben ahhoz vezetett, hogy az emberek megkeményítették kulturális hiedelmeiket és törzsibbé váltak;
megint más esetekben pedig ahhoz járult hozzá, hogy az emberek növeljék az önbecsülésüket erősítő viselkedésformákat, például sportkocsit vásároljanak, vagy naptejjel védjék magukat a napsugárzás ellen.
A klinikai gyakorlatban, amikor egy egyén elsősorban egzisztenciális szorongástól szenved, ez néha a szorongás fent említett más formái egyikének álcázva jelentkezik. A kényszeres vallási rituálék és a specifikus fóbiák például kapcsolódhatnak a múltbeli kondicionáláshoz, de eredhetnek mélyebb egzisztenciális szorongásból is. Más esetekben az egzisztenciális szorongás sokkal egyértelműbben is megnyilvánulhat, például a beteg családtag látogatásának megtagadásában; a temetések és temetők kerülésében; vagy az egyént túlélő örökségre való megszállott összpontosításban.
Az egzisztenciális szorongást a legnehezebb kezelni: a Xanax szedése nem ad az érintetteknek enyhülést attól a valóságtól, hogy egy napon megszűnnek létezni. Hasonlóképpen, míg a kognitív viselkedésterápia (CBT) és a racionális érzelmi terápia (RET) nagyon hatékony a szorongás legtöbb más típusának kezelésében, amikor a CBT és a RET szakértői megpróbálják meggyőzni az egzisztenciálisan szorongó embereket arról, hogy a halandóságtól és a nagy ismeretlenektől való félelmük „irracionális”, akkor azok valószínűleg azt érzik, hogy érvénytelenítik őket.
Tehát félelmeink és szorongásaink okai besorolhatóak, és ezáltal a megfelelő módszerrel (akár gyógyszeres terápiával), kezelhetőek is. Az egzisztenciális szorongás esetében fontos lehet a feltárás és a nagy perspektívára orientált csoportokban (pl. vallási, lelki csoportok, filozófiai körök, könyvklubok, humanitárius szervezetek stb.) való részvétel, segítve a betegeket, hogy különböző módokon gondolkodjanak az élet értelméről és határairól.
