Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Úgy tűnik, hogy a magyar társadalom eléggé büntetéspárti. Szeretjük igazságérzetünket azzal simogatni, hogy a bűn elnyeri méltó büntetését. Közben előfordul, hogy a büntetés iránti vágy nincs tekintettel arra, hogy a törvények szerint milyen büntetés elfogadható. A törvények persze megváltoztathatók. De tényleg eljöhet az az idő, amikor törvényesen nemi erőszak lesz valakinek a büntetése? A társadalom büntetéspárti, én megelőzéspárti vagyok. Vesszőparipám, a bűnmegelőzés, jó nagy oldalrúgást kapott.
Azt mondja egy politikus, akinek pártja a nemi erőszak elkövetőinek bármilyen büntetését, akár kémiai kasztrálását is támogatja, hogy egy másik politikus, akit ő, hatalomra jutása esetén börtönbe juttatna, jó eséllyel azonos nemű rab/rabok nemi erőszakának áldozatává válik majd a börtönben.
Jó lenne azt hinni, hogy börtönbe nem politikusok juttatják egymást, hanem törvények és a végrehajtó hatalom – ami, ugye, politikai hatalomtól független. De most nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy hogyan fenyegethet ma Magyarországon egy politikus bárkit nemi erőszakkal. Hogy miért gondolhatja azt, hogy ezzel támogatókat szerez. Arról, hogy mit jelent az, ha elfogadjuk, hogy a törvény által elítélt személynek nemcsak a bíróság által kiszabott büntetését kell letöltenie, hanem nemi erőszakot is el kell viselnie. És, hogy úgy tűnik, ezt mindenki természetesnek veszi.
Ha valaki börtönbe kerül, akkor – a mai közvélekedés szerint – róla már lemondhat a társadalom. Ezt a felfogást megerősítik a körülmények, amelyek között tartják a rabokat, az, ahogyan „gondoskodnak” róluk, miután öngondoskodásra a fogva tartás ideje alatt nincs lehetőségük.
Nem sok nyilvános adat van arra nézve, hogy ténylegesen mi történik a börtönökben, de azért egy-egy hírből, beszámolóból, civil szervezetek kiáltásaiból néha látszik, hogy nagyon kevés kivételtől eltekintve,
nem embernek való hely a börtön. Pedig a rabok emberek.
A börtönbüntetés elvileg a törvénybe ütköző viselkedés korrekcióját célozza: ha olyasmit csináltál, amit nem tolerálhat a társadalom, meg kell tanulnod, hogy másképp viselkedj. Ehhez képest még a fiatalkorúak börtöne sem alkalmas arra, hogy a fogvatartottakat a társadalom által elfogadott viselkedéshez szoktassa.
Nemcsak programok nincsenek vagy elégtelenek a fogvatartottak viselkedésének megváltoztatására, hanem semmi nem akadályozza, hogy a rabok azt tanulják meg, hogy aki erősebb, az mindent visz. A testüket is. A mindenkori politikai hatalom arra számít, hogy a börtönben lévők jólléte, emberszámba vétele, illetve annak figyelmen kívül hagyása nem éri el a „szabad”, nem börtönben lévő emberek ingerküszöbét: nem fognak azért utcára vonulni az emberek, hogy a börtönbe küldött bűnözők jogait megvédjék.
Amíg börtönben van valaki, egy sor emberi jogától is megfosztják, „megfosztódik”, pedig a törvény elég világosan körülhatárolja, hogy mitől lehet valakit megfosztani az elkövetett bűn következményeként. Például a szavazati jogától, vagy a közügyekben való részvételtől. Attól a jogától, hogy a teste felett ő maga rendelkezzen, a magyar törvények szerint nem lehet az elkövetőt megfosztani. Nem lehet őt arra ítélni, hogy erőszakolják meg. Ha a börtönlakókkal mégis intézményesen ez történik, akkor azért valaki felelős.
Felelős azért, hogy egy adott helyre kényszerített, onnan szabadulni, ott magát megvédeni nem képes személyt nem véd meg attól, hogy az elzáráson kívül, ami a ténylegesen kiszabott büntetése, a teste az erősebb, erőszakosabb rabok szabad prédájává váljon. Sőt, a rendszer és a politika erre rá is játszik, ezt tekinti természetesnek, semmit nem tesz ellene.
Az, hogy a társadalom elfogadhatónak tartja, hogy a börtönben az erősebb rab magáénak tekinti a gyengébb testét, nem nagyon különbözik attól, ahogyan sokan a házasságon, partnerkapcsolaton belüli nemi erőszakra gondolnak. Hogy úgy vélik, az nem erőszak, ha valaki azt kényszeríti szexre, akivel egyébként is szokott normális nemi kapcsolata lenni.
Azt, hogy ki mit gondol a nemi erőszakról, általában természetesen nem a börtönkörülmények határozzák meg, hanem leginkább az, hogy ismer-e valakit, akit erőszak ért, vagy olyan valakit, akit erőszakkal vádoltak.
- A nemi erőszakhoz mint bűncselekményhez való leggyakoribb hozzáállás az, hogy aki ilyet elkövet, azt meg kell kövezni, ki kell herélni, esetleg végezni. Ha a börtönben megerőszakolják, akkor azt kapja, amit megérdemelt.
- A nemi erőszakot elszenvedettekkel kapcsolatos leggyakoribb hozzáállás az, hogy az erőszak tényét csak akkor fogadják el, ha azt teljesen idegen ember követte el. Ha az elkövetőt ismerjük, akkor sokkal erősebb a kétely, hogy valóban erőszak történt-e, és inkább megkérdőjelezzük, amit az áldozat állít.
- A nemi erőszak elkövetőivel kapcsolatban ugyanez a hozzáállás: ha ismerjük az erőszakkal megvádoltat, akkor nem hisszük el, hogy ilyesmit tenne, ha nem ismerjük, akkor akasszák fel.
Rendezni kellene ezeket a gondolatokat, ezt a hozzáállást. Mindenekelőtt azt tisztázni, hogy van-e olyan bűn, amire büntetésként a nemi erőszakot tartjuk elfogadhatónak. Van-e olyan körülmény, amely elfogadhatóvá teszi a nemi erőszakot bárkivel szemben. El tudjuk-e képzelni, hogy a kasztráláshoz, akasztáshoz, kövezéshez akkor is ragaszkodnánk, ha ismerjük az elkövetőt, akiről a törvény szerinti eljárásban bizonyították, hogy elkövette a nemi erőszakot, és az illető nem a riválisunk vagy ellenségünk.
Sokszor leírták, elmondták már szakemberek, hogy a nemi erőszak elkövetőinek túlnyomó többsége az áldozat által ismert személy. Kevesebb szó esik arról, hogy a nemi erőszak eseteinek nem kis részéről a környezet tud. Elfogadja, tudomásul veszi, vagy legalább becsukja a szemét, úgy tesz, mintha nem tudna semmiről. Még kevesebb szó esik arról, hogy ezeket az eseteket meg lehetne előzni, és hogy a megelőzésnek jól bevált módjai vannak.
Ideje lenne kinyitni a szemünket. A nemi erőszakot úgy lehet megelőzni, hogy észrevesszük a normálistól eltérő viselkedést, és teszünk ellene. A lopást észrevesszük, ha ellopják a pénztárcánkat, legközelebb jól zárható helyre tesszük. De ha egy főnök erőszakoskodik a beosztottjaival és erről mindenki tud, akkor ő még főnök marad. Ha egy tanár rendszeresen megfogja a diákjai fenekét, a tantestület többi tagja félrenéz, azt gondolja, hogy ez nem az ő dolga. Ha a börtönbe úgy vonul be az elítélt, hogy mindenki tudja, nemcsak a szabadságától fosztják meg, hanem a teste fölötti önrendelkezésről is, akkor úgy teszünk, mintha ez a büntetésének a természetes része lenne.
Olyan társasjáték ez, amelyben mindannyian részt veszünk, hol ilyen, hol olyan szerepben. Aki nem erőszakos, az nem válik nemi erőszak elkövetőjévé, de más bűne attól még lehet, vagy akár az is előfordulhat, hogy ártatlanul tartóztatják le és zárják össze másokkal.
Senkinek nem jó, ha elfogadjuk, hogy a nemi erőszak megérdemelt járulékos büntetése lehet bárkinek, akár bűnös, akár ártatlan az illető. Senkinek nem jó, ha olyan nem politikai kérdések, mint a gyerekvédelem, nemi hovatartozás, egyetemes emberi jogok, amelyekben elvi szinten akár össztársadalmi konszenzus is lehetne, a politikai haszonszerzés eszközeivé válnak. Ezek a kérdések sokkal fontosabbak a mindennapi politikánál. Akkor érezhetjük magunkat biztonságban, ha legalább abban egyetértés van, hogy az erőszak, a nemi erőszak semmilyen formája nem elfogadható, bárki is legyen annak tényleges vagy potenciális áldozata.
