Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A sebezhetőség nem gyengeség. Vállalása az emberi mivoltunkról tesz tanúbizonyságot, valódivá tesz és éppen ezért vonzóvá, elérhetővé, akihez más is kapcsolódni szeretne. A kérdés csak az, melyikünk meri megtenni az első lépést?
Mindannyian őrzünk titkokat. Mindannyiunknak vannak tulajdonságai, történetei vagy gondolatai, amelyeket nem szívesen tesz láthatóvá és hallhatóvá mások számára. Ösztönös vágyunk van a kapcsolódásra, a valahová tartozás érzésére, és arra, hogy értékesnek és szerethetőnek érezzük magunkat. Amikor ezeket az értékeket fenyegetve érezzük, azonnal védekezni igyekszünk. Félünk az elutasítás legtöbb formájától: a kritikától, a hibáztatástól, a megbélyegzéstől, az elítéléstől, a megértés hiányától, az elhagyástól, mindentől, ami azt súgja számunkra, hogy nem vagyunk elegek. A magunk védelme érdekében falakat, maszkokat húzunk fel egymás előtt, nehogy meglássák, milyen könnyű megsebezni minket. A falak és a maszkok azonban nemcsak védelmeznek minket, hanem akadályoznak is a kapcsolódásban. Ahogy Brené Brown fogalmaz Daring Greatly című könyvében:
„A sebezhetőségünk az utolsó, amit láthatóvá akarunk tenni mások számára, de az első, amit látni szeretnénk a másikban.”
Sebezhetőségünk vállalása tesz minket őszintévé, emberivé és önazonossá. Azokkal tudunk kölcsönös, mély kapcsolatot kialakítani, akikben mindezek láthatóvá válnak számunkra, ugyanis ettől válnak valódivá. A kérdés csak az, melyikünk meri megtenni az első lépést?
Szerzőnkről
Tarkovács Cecília szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Mások bántanak, vagy mi saját magunkat?
A társadalmi nyomás és szüleink egyéni – a maga módján szeretetteljes – elvárásai hamar elültetik a fejünkben, hogy nem vagyunk elegek. Formalitásokat előtérbe helyező világunkban fókuszt vesztettünk. Materiális eredmények halmozásáért és mások állandó elismeréséért (vagy legalábbis az elutasítás érzésének elkerülésére) hajtunk. Kevesen tudjuk saját magunknak is elismerni, és valóban megünnepelni a sikereinket, sőt még kevesebben tudjuk egyáltalán mindennemű külsőség nélkül értékelni önmagunkat.
A legtöbbünk fejében hangosbemondóban szólnak a „kevés vagy”, „miért nem megy jobban?”, „ez nem elég” és ehhez hasonló mondatok. A gyerekkorunkban megélt sérelmeink velünk maradnak, és befolyásolják, hogy milyen jelentést tulajdonítunk helyzeteknek, önmagunknak és a kapcsolatainknak. Felépített falainkat sok esetben nem mások kegyetlensége miatt nem tudjuk leépíteni, hanem az önmagunk iránti kétely miatt. Azt gondoljuk, hogy a sebezhetőségünk vállalása elutasítást fog eredményezni, ennek elképzelt fájdalma pedig olyan erős, hogy az vállalhatatlan.
Kapcsolódás iránti vágyunk alapvető emberi szükséglet. Ha viszont nem tanulunk meg önmagunkhoz kapcsolódni, magunkat elfogadni és esendőségünket mások előtt felvállalni, a védelmünkért felelős falak és álarcok sosem fogják lehetővé tenni, hogy másokhoz is közeledni tudjunk. Kivetített félelmeink minket fognak akadályozni, a felhúzott falak és maszkok érzékelése pedig a másikat.
Rizikóvállalás
Megnyílni mások felé, lehetőséget teremteni arra, hogy esetleg megsebezzék a lelkünket, nem könnyű döntés. Nem lehetünk mindig biztosak abban, hogy azoknak tárjuk fel magunkat, akik megérdemlik. Ugyanakkor ha sosem teszünk rá próbát, sosem tudjuk meg, hogy a megfelelő emberek vesznek-e körül minket.
A szüleinket nem válogathatjuk meg és nem cserélhetjük le, de minden más kapcsolatunknak aktív alakítói vagyunk. Mindannyian őszinte, elfogadó, kölcsönös és mély kapcsolatra vágyunk, ahol nem érezzük magunkat egyedül se az örömeinkkel, se a nehézségeinkkel, se az akár ambivalens gondolatainkkal. Saját sebezhetőségünk felvállalása lehetőséget teremt a másik félnek, hogy ő is megnyíljon. Egy történet, gondolat és érzés megosztása egyszerre ijesztő, mert levetkőztet, és felszabadító, mert rendszerint együttérzést, elfogadást, sőt a másik megnyílását, egy újabb megosztást eredményez. Magány helyett kapcsolat alakul ki, a valahová tartozás érzését indítja el bennünk.
Brené Brown ezért is hangoztatja minden könyvében és előadásán, hogy a sebezhetőség nem gyengeség! Emberi mivoltunkról tesz tanúbizonyságot, valódivá tesz, és éppen ezért vonzóvá, elérhetővé, akihez más is kapcsolódni szeretne. Olykor sérülni fogunk, de sosem jobban, mint a valódi önmagunk elzárásával, amely csupán a látszatát kelti a kapcsolódás, valahová tartozás és értékesség iránti szükségleteink kielégítésének.
Az őszinte próbálkozásainkból tanulunk, fejlődünk, és így végül képesek leszünk megtalálni azokat, akiknek mellettünk a helye. Ha pedig mi tesszük meg az első lépést a sebezhetőségünk feltárásában, csodás kapcsolódásoknak lehetünk szemtanúi. Mindannyian ugyanarra vágyunk: hogy olyannak lássanak minket, olyannak fogadjanak el, és olyannak szeressenek, amilyenek valójában vagyunk, mindenféle pajzs nélkül. Ehhez viszont először nekünk kell tudnunk meglátni és szeretni saját magunkat. A többi már jönni fog magától!
