Szakítani általában rettenetesen rossz dolog. Akkor is, ha velünk szakítanak, és akkor is, ha mi vetünk véget a kapcsolatnak. Indulatok törnek ilyenkor a felszínre, düh, csalódottság, szomorúság keveredik bennünk, vádoljuk a másikat, küzdünk a lelkiismeretünkkel, és általában a legkevésbé sem tudjuk elképzelni, hogy leszünk-e még valaha jól. De vajon hogy lehet a szakítást kevésbé fájdalmassá tenni? Mi segít nekünk túljutni a szenvedésen? Erre a kérdésre válaszolnak a szerkesztőség pszichológus szakértői, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítói. Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Milanovich Domi: Ne onnan várd a gyógyulást, ahonnan a csalódás ért
Szakításkor két dolog tudatosítása segít nekem a legtöbbet. Egyrészt igyekszem szem előtt tartani, hogy a továbbiakban ne onnan várjam a gyógyulást, ahonnan a csalódás ért. Ez leírva roppant egyszerűnek tűnik, ám a szerelmi bánat rendkívül beszűkült tudatállapot. Ilyenkor az összes gondolatunk a másik körül forog, sokféle érzelem kavarog bennünk, folyton róla beszélünk, miközben arról fantáziálunk, hogy egy szép napon majd bekopog az ajtónkon, erősen átölel minket, elmondja, hogy mekkorát tévedett, és akkor rendbe jön minden. Ez azonban vágyteljesítő gondolkodás csupán, a valóságban aligha fog bekövetkezni.
Másrészt arra törekszem, hogy méltósággal tudjam szabadon engedni azt, aki menni akar. Ha jobban belegondolsz, az egyik utolsó dolog, amivel még ki tudod fejezni a másik iránti szeretetedet, az éppen az, hogy nem keltesz benne bűntudatot, nem mondod el mindennek, nem zaklatod, nem öntöd rá az elkeseredésedet, hanem elfogadod és tiszteletben tartod a döntését, bízol benne, hogy jól mérte fel a helyzetet. Ettől persze még nem kell úgy tenned, mintha nem lennél dühös vagy szomorú, de ezeket a negatív érzéseket már nem vele fogod feldolgozni.
Tegyél jót magaddal, és – hacsak nincsenek közös gyerekeitek vagy vállalkozásotok – egy ideig kövesd a zéró kapcsolattartás elvét: ne nézegesd a közösségi médiában, ne kérdezgess felőle a közös ismerősöktől, hanem próbáld elterelni a figyelmedet. Kicsit olyan ez, mint egy elvonókúra. Idő kell ahhoz, hogy kiürüljön belőled az élmény és alábbhagyjon az iránta érzett sóvárgás. Ha te vagy az, aki szakított, felajánlhatod, hogy nem mész el pár hónapig azokra a programokra, amiket a másik visszaigazol. Talán lemaradsz egy-két izgalmas eseményről, viszont sokat segíthetsz a másiknak, hogy jobban legyen, töltődni tudjon. Azt is érdemes megbeszélni, hogy ki és milyen esetekben keresheti a másikat. Itt is annak az igényeihez lenne jó igazodni, akinek nagyobb csalódást jelentett a szétválás. Majd hónapok vagy évek múltán becsekkol, amikor már nem romantikus értelemben is képes viszonyulni hozzád.
Addig persze még hosszú az út. Eleinte pokolian nehéz minden, és meg kell tanulni örülni a legapróbb dolgoknak is. Hogy meg tudtál nézni egy filmet, ami teljesen kikapcsolt. Hogy elmentél futni, és kijött belőled egy csomó feszkó. Hogy tudsz olvasni, pár összefüggő órát aludni, emberek között lenni. Amikor pedig ezen is túl vagy, rájössz majd arra is, hogy mennyi mindenre fel lehet használni ezt az érzékeny időszakot: a barátságaid megerősítésére, új hobbik felfedezésére, utazásra, munkahelyi célok elérésére vagy önmagad tudatos fejlesztésére.
Szalay Ágnes: Légy kíméletes magadhoz!
Akár te döntöttél a szakítás mellett, akár téged hagytak el, akár az derült ki, hogy elárultak a kapcsolatban, egy fájdalmas szakítás krízishelyzet. Életed számos területén változnak meg a dolgok, az önbecsülésed is sebet kaphatott, mély szomorúságot élhetsz meg. Első és legfontosabb, hogy legyél kíméletes magadhoz. Fogadd el, hogy ez fáj, és ne várd azt magadtól, hogy meg se rezdülj bele, mint „mások”. Ezzel együtt tehetsz magadért, hogy ne süppedj bele vészesen a reménytelenségbe, és gondoskodj magadról ebben a nehéz időszakban.
A reziliencia annak a mértékét jelenti, hogy mennyire, mennyi idő után képes valaki egy trauma, krízis után újra elfogadható, tartalmas életet élni, akár még örömet is érezni. Különbözők vagyunk ezen a téren, de ez a különbözőség nem veleszületett, hanem tanulható, és az ember saját döntéseitől is függ. Egy szakítás után is felhasználhatod, amit a kutatók találtak arról, hogy mit tesznek, hogyan élnek a reziliens emberek, szemben azokkal, akiknek nagyon hosszú időre megtöri az életét egy krízis.
Figyelnek a testükre, gondoskodnak arról, hogy a fizikai energiájuk megmaradjon. Ez több dolgot is jelent. Gondoskodj arról, hogy egészségesen étkezz, ha nincs étvágyad, vagy ha felfalnád a fél cukrászdát bánatodban, akkor is. Aludj eleget! És mozogj, sportolj! A mozgás felszabadít olyan anyagokat, melyek természetes nyugtatóként, kedélyjavítóként működhetnek, és a természetben lét szintén hozzájárulhat a depresszív hangulat enyhítéséhez.
Rendezetten élnek, van napi rutinjuk. Szakítás után csábító magzatpózban az ágyban heverészni, hagyni elharapózni a lakásban a káoszt, elengedni a dolgok szervezését, hiszen úgysincs értelme már semminek. Ennek is meglehet a maga helye, de egy idő után érdemes visszavenni a gyeplőt az életedben, vagy ha eddig összevissza éltél, akkor mostantól fokozottan koncentrálni a rendszerre. Legyen fix programod, tartsd az étkezéseket, lásd előre, mikor mit fogsz tenni.
Normálisan kommunikálnak. Bármennyi a szomorúság és a düh benned, ne azokon töltsd ki, akik a közeledben vannak. Bár lehetséges, hogy elég énfókuszú állapotban vagy, igyekezz figyelni a körülötted lévő emberek érzéseire.
Hosszú távon gondolkoznak, vannak céljaik. A szakítással elképzelhető, hogy felborult a jövőképed, de lehetséges találni olyan célokat más területeken, munkában, hobbiban, amiket eddig még talán meg sem fogalmaztál magadnak.
Ápolják a kapcsolataikat. Lehet, hogy nem érzel erőt magadban másokhoz, és inkább begubóznál. De az is előfordulhat, hogy éppen most nyílik ki a világ. Eddig esetleg magadra és a partneredre koncentráltál, és most azon kapod magad, hogy elbeszélgetsz kollégákkal vagy a melletted ülővel a vonaton. Érdemes lehet tudatosnak lenned abban, hogy nyiss más emberek felé. Semmi különös beszélgetések ismerősökkel vagy mély találkozások rég nem látott barátokkal segítenek abban, hogy újra megtaláld a helyed az életedben.
Csonka Balázs: A veszteséget nem kell, és nem is lehet gyorsan feldolgozni
Egy szakítás elsősorban veszteség, gyász, amiben ugyanakkor viszonylag kevés hagyományra, kulturális tudásra támaszkodhatunk. Míg a halálesetekhez köthető gyászfolyamatban a különböző néphagyományok a legprecízebb rituális szabályozást adják, vagyis pontosan leírható, hogy kinek mikor mit kell csinálnia ilyen esetekben, a szakítás esetében ilyen nincs. Amire az ember ilyenkor támaszkodhat, azok a közelmúlt mintái, a szerelmi bánat regényekben, dalokban és költeményekben megörökített, szélsőséges manifesztálódásai. Vagyis miközben azt látjuk és halljuk, hogy szakítás után az ember iszik, mint a gép, a kardjába dől, szíven lövi magát, a vonat elé ugrik, a másik ágya körül vakog, dunnája csücskére áll ragyogón, stb., de legalábbis úgy érzi, ezt tenné a legszívesebben, semmi nem szól arról, mit kellene tényegesen tennie, hogy jobban legyen, hogy ez az egész, ami vele történt, elviselhetőbbé váljék.
Mindez azért nagyon fontos, mert a gyászfolyamatnak az egyik alapvető szakasza, amikor az ember a veszteségből fakadó óriási fájdalmát és feszültségét strukturált, ritualizált tevékenységekkel oldja. Alapvető, mert ez teszi lehetővé, hogy az illető „összeszedje magát”, illetve „fel tudja dolgozni a történteket”. A veszteséget tehát nem kell, és általában nem is lehet azonnal és gyorsan feldolgozni.
A későbbiekben a legfontosabb szerintem az, hogy minél őszintébben tudatosítsuk magunkban az érzéseinket. Ambivalensek lesznek. Ezt azért jó tudni, mert az ambivalens érzésektől hajlamosak vagyunk megijedni, nehezünkre esik például egyszerre szeretettel kötődni valakihez és dühösnek lenni rá. Érdemes pedig látni, hogy ezek az érzések vezetnek el első körben oda, hogy tovább tudjunk lépni, hogy ne ragadjunk bele a haragunkba, vagy éppen a ragaszkodásunkba. Ez az elvezetés ott kezdődhet például, ha megkérdezzük magunktól, kire vonatkoznak ezek az érzések, és hogy melyik részünk érzi ezt tulajdonképpen. Lehet például, hogy a másik személyéhez kötődünk, de lehet, hogy ahhoz, akit gondoltunk, reméltünk, akartunk, hogy majd lesz belőle. Ezen a ponton már érdemes valamilyen önismereti munkába fektetnünk – pszichológus szakembert megkeresni vagy egy csoportba beiratkozni –, de innen már el lehet indulni, és ránézni a kapcsolódás dinamikájára, hogy mi is történt valójában. Ez lesz a továbblépés kulcsa, a lehetőség arra, hogy a jövőben új, boldogabb kapcsolódásaink lehessenek.
Sákovics Diana: Tegyük azt magunkért, amit egy barátunkért is megtennénk
Egy szakítás átkozottul fáj. Nem véletlenül. A szoros szociális kapcsolatok fenntartása alapvető lelki szükségletünk, így ha valakit elveszítünk, aki közel állt hozzánk, az evolúciós szempontból a túlélésünket veszélyeztető állapot, tehát a szervezetünk intenzív jelzéseket küld a veszélyről. Vagyis fáj. Nagyon fáj. Ebben az időszakban – éppen úgy, ahogy a szerelemnél – a kritikus gondolkodás nem éppen az erősségünk, elöntenek bennünket az érzések, sóvárgunk a másik után, rágódunk a múlton meg a milettvolnahán, és gyakran nehezen engedjük ki a másikat a látóterünkből: csekkolgatjuk a közösségi médián, felhívjuk vagy üzeneteket küldünk neki. Ez pedig nem sokat segít abban, hogy jobban legyünk. Sőt. Ilyenkor ugyanis félinformációkból következtetünk a másik érzéseire (ő már túl van az egészen, nem is hiányzom neki, nem is szeret, utál, haragszik rám), történeteket szövünk arról, mit csinál vagy kivel van éppen. Ebben a helyzetben érdemes tudatosítanunk azt, hogy nem lettünk gondolatolvasók, nem tudhatjuk, hogy mi van a másikban, mit él ő át, így ha ilyen gondolatokon kapjuk magunkat, akkor érdemes a figyelmünket visszafordítani oda, amiről biztos tudásunk van: saját magunkra.
Mit érzek én? És mire van szükségem akkor, amikor így érzem magam? Mi segít rajtam? Mi nyugtat meg? Mi tölt fel? Mi az, amit én meg tudok tenni magamért? Ezek azok a kérdések, amikre a figyelmünket fordítani érdemes. A válaszok persze egyénenként változhatnak, de az általában igaz, hogy a szeretteinkkel, barátainkkal, családunkkal töltött idő sokat segít ilyen helyzetekben. A társaság enyhíti a magányt, megerősít abban, hogy léteznek még kapcsolataink, szeretnek minket. Hasonlóan jót szokott tenni az, ha elkezdünk figyelni az életmódunkra: az alvásra, evésre, testmozgásra, arra, hogy minél többet legyünk a természetben. Vagyis érdemes tudatos figyelmet fordítani az öngondoskodásra, a saját testünk és lelkünk ápolására. Mit tennék, ha egy barátomnak fájna így? Mit mondanék neki? Mit javasolnék? Ha válaszolunk ezekre a kérdésekre, választ kapunk arra is, hogy gondoskodjunk jól magunkról. Mert ez az, amire ilyenkor a leginkább szükségünk van: tegyük azt magunkkal, magunkért, amit egy barátunkért is megtennénk.
Ha képesek vagyunk követni ezt az irányt, akkor könnyebb elkerülni a rágódás, az önostorozás, az önkínzás csapdáit, és segítünk magunknak abban, hogy könnyebben épüljünk fel a szakításból. Gyors persze így sem lesz, a másik elvesztése még hosszú ideig fájhat, bár ha megtesszük magunkért, amit lehet, egyre csökkenő intenzitással.
