Gail Honeyman könyve, az Eleanor Oliphant köszöni, jól van 2018 legnagyobb könyveladását produkálta a The Guardianon megjelent lista szerint. Olyannyira, hogy majdnem kétszer annyit adtak el belőle, mint a lista második helyezettjéből. Magyarul is megjelent, de akkor nem keltette fel a figyelmemet, most viszont elolvastam. Kár lett volna kihagyni! Az érzékeny, szomorú, humoros és szívmelengető könyv bepillantást enged a fura harmincéves nő, Eleanor lelkébe. Ő az a csodabogár nő, akivel néha találkozunk munkahelyen, itt-ott: furcsa, divatjamúlt ruhákban jár, ha a többiek szólnak hozzá, alig-alig válaszol, akkor is valami olyat, amit a társai nehezen tudnak hova tenni. Így inkább csak összenéznek a háta mögött és békén hagyják, hadd fejtse csendben a keresztrejtvényeit az ebédidő alatt.
A történet kezdetekor Eleanor már jó tíz éve éli a felépített, állandó rutinokon nyugvó életét, munkáját kifogástalanul ellátja, hazamegy, megeszi a megszokott Tesco-gazdaságos kaját, meghallgatja a szokásos rádióműsorait, majd másnap kezdi elölről. Hetente beszél az anyjával telefonon, a hétvégéket pedig néhány üveg vodkával tudja le. Nincs benne sok öröm, de hál’ istennek a váratlan helyzetek és az idegesítő dolgok is hiányoznak az életéből. Eleanornak ez (szinte) teljes mértékben megfelel, nem hiányzik neki, hogy a sok tökéletlen és fecsegő emberrel ápoljon kapcsolatokat. Ám egyszer csak váratlanul szerelmes lesz, és egy levakarhatatlannak bizonyuló kolléga is feltűnik a színen – és a dolgok kezdenek körülötte és benne is megváltozni.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Elkerülő személyiségzavar
A könyv nem romantikus regény, mégis szép példáját adja a szeretet, a törődés és az önmagunkkal való találkozás erejének. A pszichológia iránt érdeklődőknek igazi finomság, a legjobb benne pedig az, ahogy megismerteti és lassan megszeretteti velünk az antiszociális, különc, kritikus, ugyanakkor sérült, sebezhető és a kapcsolatnak, az emberi érintésnek teljesen híján lévő főhősét. (Ez utóbbi persze a történet során megváltozik, akárhogy is küzd ellene a magába forduló hősünk.)
Ha egy legújabb diagnosztikai kategóriákat alkalmazó pszichiáter kezdett volna foglalkozni Eleanorral, ahogy ezt nem tették a könyvben, akkor minden valószínűség szerint elkerülő személyiségzavart diagnosztizáltak volna nála. Ez egy vitatott kategória, definíció szerint „átható társas gátoltság, tökéletlenségérzés és kiemelkedően erős érzékenység a negatív visszajelzésekre, értékelésre”. Akik vitatják ezt a diagnózist, ők azt mondják, hogy ez a szociális fóbia extrém formája csupán.
Kevesen sejthetik, milyen ez belülről
Mindenesetre most megjelent a szerzők szerinti első kvalitatív kutatás arról, hogy milyen érzés annak, aki elkerülő személyiségzavarban szenved, milyen belülről megélni ezt. Sørensen és szerzőtársai elkerülő személyiségzavarral diagnosztizált nőkkel és férfiakkal készítettek mélyinterjúkat, hogy feltárják a szubjektív megélést. Az interjúk tartalmát aztán elemezték, és kimutattak néhány olyan visszatérő elemet, amely általánosságban jellemző ezekre a szélsőségesen magányos emberekre.
Az első és legáthatóbb téma az egyén kétségbeesett küzdelme, hogy valaki legyen, rátaláljon arra, ki is ő. Egyedül biztonságban érezték magukat, ugyanakkor el is vesztek az egyedüllétben. Vágynak arra, hogy kapcsolatba kerüljenek másokkal, de félnek mások közelségétől. Mélyen sérült az énképük, és ez kivetül a másokkal való kapcsolataikra, vagyis a kapcsolatra való képtelenségükre.
A félelem és a vágyódás harca
A félelem és a kapcsolatra való vágyódás kettős érzése a következő dinamikát gerjeszti: mivel önmagát nem tartja szerethetőnek, vállalhatónak, ezért elképesztő energiába kerül neki, hogy más emberek közelségében normálisnak mutassa magát. „Ha valaki megkérdezi, hogy vagy, azt kell mondanod, hogy JÓL. Nem mondhatod, hogy előző éjszaka úgy sírtad magad álomba, mert két egymást követő napon nem volt kihez szólnod. JÓL vagy, mondod.” Próbálják felfedezni, hogy mely viselkedések tartoznak a „normális” kategóriába, de ezek egyáltalán nem róluk szólnak.
A sok fáradság a maszk felépítésére viszont nem vezet eredményre, mert így senki sem ismerheti meg, hogy milyen ő valójában. Úgy érzem, senki sem lát engem – írta le tragikus igyekezetét egy kliens. Az egyedüllétben tudnak csak nyugodtak lenni, de a magány meg fojtogató.
Ezzel együtt erős gyanakvás is felépül bennük. Nem is konkrétan attól, hogy bántani fogják őket mások, de vajon mik a szándékaik? Hogyan akarják kihasználni őket?
Önmagad megkérdőjelezése
Másik fő téma a szelf megkérdőjelezése, folyamatos bizonytalanság és szorongás. Az elkerülő személyiségzavarral küzdők úgy látják, hogy mások könnyedén átsuhannak az életen, ami pedig nekik végtelenül nehéznek tűnik. Azt hiszik, másoknak egyszerű önmagukat adni, könnyedén képesek rá, míg őnekik ez szinte lehetetlen. Állandóan megkérdőjelezik magukat, a kritikus hang a fejükben sosem hallgat. Néha a sok szerepjátszás vélt szükségessége miatt már úgy érzik, nincs is belül senki, üressé váltak. Mintha kívülállók lennének a saját életükben.
A kritikus, önbántó hang akkor sem szűnik, amikor egyedül vannak. Mindenféle, figyelmet igénylő tevékenységekkel igyekeznek ezen, illetve a magány érzésén tompítani: tévé, számítógépes játékok vagy más. A kliensek beszámolói szerint legjobban a fizikai aktivitások, a sport és a természetben való tevékenységek működnek, azok tudnak megnyugvást, pihenést adni.
Hiányzik az életükből a kötődés, a valahova tartozás, az intimitás érzése. Ez is egy ördögi kör, hiszen akkor erősödhetne meg az énképük, ha meleg és elfogadó kapcsolatokból visszajelzést kaphatnának saját vállalhatóságukra, de nem tudnak ilyen kapcsolatokat kiépíteni.
Újjáépítés
A tanulmány nem tér ki a zavar kialakulásának okaira, amelyek sokfélék lehetnek, és egészen biztosan a szeretetet és elfogadást szélsőségesen nélkülöző gyerekkorukban vagy egy traumában keresendők. Az Eleanor Oliphant-könyvben olvashatunk egy hihető és szívszorító forgatókönyvet erről. Arra viszont utalnak, hogy merre lehet a kiút. A terápiában, segítő kapcsolatban megjelenhet az a feltétel nélküli elfogadás, empátia és törődés, aminek tükrében saját, elfogadható énképüket elkezdhetik felépíteni.
Ha megértik az okát, miért megy nehezen nekik az a kapcsolódás, ami másoknak szinte erőfeszítésükbe sem kerül, akkor motivációt érezhetnek arra is, hogy ne kerüljék a kapcsolatokat, hanem megtanulják kezelni azokat. Itt jöhet el a második lépés a terápia kiegészítéseként, a társas érintkezés hatékony formáinak tanulása.
