Hogy vagy? Mi újság? Mi van veled mostanában? Ezekre a sablonos kérdésekre sokszor sablonos panaszkodás a válasz. Nem aludtam eleget, hol van még a hétvége, ezzel meg ezzel szenvedek. Pozitív dolgokat mondani valahogy gyanús. Legalábbis sokkal könnyebb belefutni a másik érdektelenségébe, irigykedésébe, mint ha bajtársiasan viselkedünk. Pedig a tartalmas beszélgetésekre nagy szükségünk van. Aztán vannak azok, akik a szia, hogy vagy? kérdésre meglepően beindulnak. De van, hogy csak úgy spontán, angyali mosollyal az arcukon, kitágult pupillákkal, nagyokat pislogva megszólítanak: Milyen gyönyörű az idő! Milyen csodásan süt ránk a nap. Hallgasd csak a madárdalt, milyen kedves. Hát, ebben is van valami gyanús. Mintha egy másik világban élne az illető.
Ha valaki túltolja ezt az egész boldogságdolgot, az egyszerűen nem hiteles. Nem lehet állandóan egy rózsaszín bárányfelhőn az éterben lebegni, néha foglalkozni kell a kötelező dolgokkal is. Néha szorongani kell egy kicsit a jövő dolgain, aggódni a gyerekekért, hőbörögni a világ dolgain. A boldogság könnyen megelőzhető, elsősorban az kell hozzá, hogy folyamatosan boldogok akarjunk lenni. Aki mindig túlcsordulóan kedves, akinek mindig üdvözült mosoly ül az arcán, aki mindig a föld fölött jár, azt könnyen gondoljuk naivnak, infantilisnek vagy egyenesen butának.
Naivitás
Egy amerikai kutatássorozatban közelebbről is megvizsgálták ezt a jelenséget. Pontosabban, hogy mások hogyan tekintenek az ilyen emberekre, és ami még fontosabb: hogyan viszonyulnak hozzájuk. Arra jutottak, hogy az átlagos és a boldog emberek megítélése között nincs érdemi különbség. Nagy különbség van viszont az extrémen boldogok esetében. Őket ugyanis a résztvevők valóban lényegesen naivabbnak ítélték. Úgy vélték továbbá, hogy akik folyamatosan ennyire boldogok, azok szűk látókörűek, felszínesek, és következetesen megszűrik azokat az információkat, amikkel találkoznak, és csakis a pozitívakról vesznek tudomást.
Könnyű kihasználni
Önmagában persze nem nagy dolog, hogy mások mit gondolnak, a többi eredmény azonban azt mutatja, hogy a naivnak vélt emberekkel máshogyan is viselkednek. Az ember személyiségéről, másokhoz való viszonyáról sokat elárul az, ahogyan egy játékot játszik, legyen az valamilyen csapatsport vagy akár egy társasjáték. A fenti kutatásban éppen ez történt.
Mikor ugyanis a résztvevők olyan játékokat játszottak, ahol saját sikerük a másik játékától is függött, a valószerűtlenül boldog embereket gyakrabban és durvábban igyekeztek a saját javukra befolyásolni. A felállás az volt, hogy a kutatók különféle edényeket töltöttek meg aprópénzzel, és azt kellett megbecsülni, melyikben mekkora összeg rejlik. A résztvevők tippekkel segíthették a döntéshozókat, azzal a feltétellel, hogy jutalékot kapnak az után az összeg után, amennyivel azok túlbecsülik a valós összeget. A helyzet így hasonló ahhoz, ahogy egy ingatlanügynök vagy kereskedő a megköttetett üzletből annak értéke szerint kap részesedést. Nem csak az történt azonban, hogy a túlzottan boldognak tűnő embereket a résztvevők gátlástalanabbul igyekeztek manipulálni, de ha választhattak, szívesebben egyezkedtek velük. Annak reményében persze, hogy könnyedén túljárhatnak az eszükön, és naivitásuknál fogva kihasználhatják őket.
Mindez természetesen nem arról szól, hogy az ember ne élje meg teljes odaadással az igazán boldog pillanatait. Aki azonban folyamatosan ebben az állapotban akar lenni, akár a felületesség árán is, arra nem úgy néz majd a környezete mint boldog, elégedett emberre. Sokkal inkább naivnak, befolyásolhatónak látják majd, ami végső soron nem tesz jót az illető hitelességének. Az olyan felelősségteljes pozíciókban pedig, amilyen például egy munkahelyi vezetőé vagy egy orvosé, ez a fajta mentalitás a feléjük való bizalmat is alááshatja.
