Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Manapság, amikor ki-ki kedve és pénztárcája szerint válogathat a különböző úticélok között, nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor a külföldre utazás nem mindenki számára elérhető lehetőség, hanem különleges kiváltság volt.
„Egymásnak adják a kilincset az emberek a ceglédi rendőrkapitányság útlevélcsoportjánál. Mindenki utazni szeretne, világot látni, s mindenki szeretne útlevélhez mielőbb hozzájutni. Ebben az évben útlevelet kapnak azok, akik Csehszlovákiába, az NDK-ba, Lengyelországba, Bulgáriába és Romániába látogatnak. Okmányuk nem egy, hanem öt utazásra elegendő, utána, öt év elteltével, felújíthatják piros borítású útlevelüket” – tudósított a Pest Megyei Hírlap 1972 júliusában a beérkező útlevélkérelmekről.
Piros és kék útlevél
Kelet felé 1972-ig személyi igazolvánnyal és abban az érvényes betétlappal, utána pedig a „piros” útlevéllel lehetett utazni. Nyugatra az 1964-ben bevezetett kék útlevél volt érvényes. Ha valakinek volt útlevele, önmagában még nem jogosította fel a kiutazásra: ahhoz külön engedélyhez kellett folyamodnia. A kérelmeket egyedileg bírálták el, és a politikai megbízhatóság fontos szempont volt. Akit az állambiztonság megfigyelt, esélye sem volt arra, hogy kijusson – esetükben a disszidálás veszélyétől joggal tarthattak.
1972. január 1-jétől kezdve azonban a magyar állampolgárok a piros útlevéllel korlátozás vagy külön kiutazási engedély nélkül utazhattak a baráti, szocialista országokba. A nyugati, kapitalista országokba szóló kék útlevélhez továbbra is külön engedély és rengeteg bürokratikus intéznivaló társult.
IBUSZ-utak a Szovjetunióba
A lakosság jó része nem önállóan vágott bele a keleti kalandba, hanem szervezett társasút keretében. Az IBUSZ a legdrágább útja 1964-ben 5600 forintba került; a szovjet körút során Taskentet, Szamarkandot, Buharát és Alma-Atát keresték fel. Egy hat napos utat Lipcsébe ennek töredékéért, mindössze 985 forintért meg lehetett valósítani. A legtöbb utat a Német Demokratikus Köztársaságba szervezték; ezt követte Csehszlovákia és a Szovjetunió.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
A konyak ára: a fehérnemű
A szervezett utazás sem védett meg mindenkit a ballépésektől, s a turistacsapdák természetesen már akkor is léteztek: „Hallottunk olyan esetről is, amikor egy táncos szórakozóhelyen a négytagú társaság teljes zsebpénze sem fedezte az elfogyasztott 8-10 konyakot” – írta meg a Tolnai Népújság. Végül a számla kiegyenlítésének különös módját választották: „A társaság nőtagja kénytelen volt félrevonulni, s fehérneműjével egyenlítették ki fennmaradt tartozásukat.”
Utazás egyénileg: Trabant, Wartburg, kempingek
A legtöbben, mindazonáltal, nem konyakozni jártak külföldre, hanem kempingezni. A Trabanttal vagy Wartburggal útnak induló magyar turisták magukkal vitték a Nagykőrösi Konzervgyár termékeit: löncshúst, májkrémet, babgulyást. Jól jött ez a kempingben, hiszen a valutakeret meglehetősen szűkös volt. A fiatalabb korosztály ritkán jutott el külföldre:
„Arról álmodozom: ha majd leszerel, külföldre utazunk. Tavaly három hetet Jugoszláviában töltöttünk a tengernél, csodálatos volt!”
– osztotta meg vágyait 1973-ban a 20 éves Lökös Sándorné.
A román barnító-nyaraló kombinát
Aki megengedhette magának, hogy a tengerpartra utazzon, vagy az Adriát, vagy a Fekete-tengert választotta. A román tengerpart, különösen a „világhíres mamaiai homokpart” az öt kilométeres stranddal az egész keleti blokkból vonzotta a látogatókat, de romantikus utcácskákra nem számíthattak az oda érkezők. A szocialista brutalizmus jegyében fogant, esztétikumot igencsak nélkülöző, néhány év alatt felépült, „roppant méretű barnító-nyaraló kombinát” öt, tíz, tizenkét emeletes betonmonstrumokkal várta a pihenni vágyókat.
„Szalmakalap kötelező”
Az útipoggyászban többnyire ott lapult az ikonikus Bronzolaj, de volt, aki másként próbált meg szert tenni az itthon maradottak által irigyelt barnaságra: „Tehát: először tiszta szesszel a bőrt, legalább három napig, aztán azzal a tejszínű folyadékkal – a patikában majd fillérekért vehetsz – s ha vége ennek a szoktatókúrának, bátran napozhatsz.
De addig tíz perc a napon, nem több, utána rögtön árnyékba, ernyő vagy lepedősátor alá. Ha ezt megtartod, barna leszel, mint a bronzszobor.
– Csak borvizet igyál! Könnyű ételek, sok gyümölcs, ebéd után alvás, de a szobában! Szalmakalap napközben kötelező. Estefelé sétálj…” – írta meg 1964-ben az Esti Hírlap. Az újságíró azonban vagy nem tartotta be az utasításokat, vagy azok nem voltak helytállók: mivel a napot nem érezte égetőnek, önfeledten járkált, heverészett a plázson, este viszont, amikor odaállt a tükör elé, alig ismert magára: vörös volt, mint a főtt rák.
Bulgária: „van beatmuzsika és van szerelem”
Bulgária szintén kedvelt úticélnak számított. Albena, Várna, Burgasz, Neszebár, a Napospart és a 130 kilométeres Aranyhomok strand vonzotta a nyaralni vágyókat a szocialista blokk minden országából.
„A különböző nyelveken beszélő, de egymást megértő üdülők mindig mosolyognak, egymáshoz szívélyesek, udvariasak, vagyis ez a hely ideális a kapcsolatteremtésre, a barátkozásra”
– festette le a Druzsba (Barátság) üdülőhely előnyeit az Utazási Magazin 1981-ben.
Aki másra vágyott, annak sem kellett csalódnia: kaszinók, zenés-táncos szórakozóhelyek, valamint ősi parázstánc, szamártáncoltatás, és „a vonzó hastáncosnő bemutatója” várta a vendégeket, akik különböző tematikus vendéglőkben vacsorázhattak: akadt köztük vízimalom, cigánytábor, indián falu, erdei kunyhó és birkacsárda is. A bolgár tengerparton nyaraló magyarok nagyra értékelték a tisztaságot és a nyugalmat: „Ami feltűnik a magyar vendégnek, híre-hamva sincs huliganizmusnak, ide-oda csatangoló, hangoskodó, durva beszédű fiatalságnak, pedig van discothéque, bár, van beatmuzsika és van szerelem.” Ez utóbbi, kétségtelen, a nyaralás egyik legnagyobb vonzerejét jelentette már akkoriban is.
Kapcsolódó: Egy út a jugoszláv tengerpartra sokaknak emlékezetes élmény maradt a szocializmus idején
