Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Vannak olyan anyák, családok, ahol a felszínen rendben mennek a dolgok, ahol külső, laikus szemlélő nem mondaná meg, hogy gond van. Értelmiségiek, jó munkaerők, nem isznak, és mégis hatalmas érzelmi károkat okoznak a gyerekeiknek. Anyák a lányaiknak. Szégyen, elhallgatás és sok sérülés jellemzi az ilyen családokat.
Anna harminchat éves, egy nagy multinál dolgozik vezetői pozícióban. „Nem akarok beszélni az anyámról” – mondja, miközben a témánk az, hogy honnan gyűjtsön bátorságot meghozni egy olyan döntést, amit az anyja egészen biztosan rosszallna (és amihez mellesleg semmi köze nincs). Majd mégis folytatja: „Az anyám soha nem helyesel semmit, amit csinálok. Egész kicsi korom óta arra emlékszem, hogy állandóan szidott. Azt mondta, hogy nem viszem semmire, hogy alkalmatlan vagyok. Már távol élek tőle, sikeres vagyok, most ezt nem tudja megbocsátani. Rengeteget dolgozom, hogy bizonyítsak neki, de hiába, mindig rossznak lát. Neki kellett mindig a legjobbnak lenni. Ő a sikeres üzletasszony, és most, hogy „többre vittem”, gyűlöl ezért. Bármit csinálok, mindig azt jósolja, hogy most teszem tönkre az életem, de ezen nem lepődik meg, mondja. Úgy érzem, ha valami kudarc ér, például amikor szakítottam a vőlegényemmel, akkor örült. Úgy tűnt, mintha győzött volna. Nem csak azért, mert ő megmondta előre, hogy nem fogok boldogulni, hanem mintha azt érezné, hogy igen, megint kiderült, hogy ő a jobb.”
Anna, bár szíve mélyén vágyik rá, nem fogja megszakítani a kapcsolatot az anyjával. Inkább saját magán dolgozik, hogy hogyan viselje el az anyai „átkokat”, és apjával találnak ki kommunikációs stratégiákat arra, hogy hogyan kezeljék a mamát, hogy minél kisebb és kevésbé romboló legyen a bejósolható robbanás. Nem is csoda, hiszen a felnőtt gyerekek, akik bár egész életüket a szeretettelen, sőt néha kifejezetten gonosz szülővel élték le, már csak legutolsó lépésként fordulnak a kapcsolat megszakításához. Nem azért, mert annyira vágynak a szülő közelségére, hanem sokkal inkább azért, mert ez szégyen. Tartanak attól, hogy a társadalom, a közösségük megbélyegzi őket. Azokra a szülőkre, akik megszakítják a kapcsolatot a gyerekeikkel, azt mondják az emberek, hogy hát mindent megpróbáltak, de ez a gyerek annyira elfajzott, hogy nem volt mit tenni. Míg ha a gyerek távolítja el magát a szüleitől, akkor azt mondják rá, hogy hálátlan, önző, narcisztikus – és még ki tudja miket. Ezt már nem csak én mondom, hanem Peg Streep, aki pszichológusként, és egy szeretetre képtelen anya lányaként évek óta foglalkozik ezzel a témával.
Csend és szégyen
Azt mondja, hogy a szülőket mindig mentegetni szokták, hiszen a szülőség nehéz, és az embernél néha elszakad a cérna. A gyerekről meg feltételezik, hogy hálásnak kell lennie azért, hogy felnőtt, fedél volt a feje felett és nem halt éhen, mintha a szülői szeretetteli viselkedés már csak hab lenne a tortán, bónusz, ami nem része a kötelező csomagnak. Ezért aztán a gyerekek, akikkel érzelmileg rosszul bánnak, nem is beszélnek arról, hogy mi van náluk otthon. Eleinte persze azért nem, mert nem tudják, hogy nem az a normális, hogy az anya nem törődik velük, hogy megszégyeníti, megalázza és szidja őket. Később, amikor járnak barátaiknál, eltöltenek más családoknál olyan családi vacsorákat, ahol jó a hangulat, és senki sem szól be senkinek, ahol szeretettel fordulnak egymás felé a családtagok, akkor azért, mert vállalhatatlannak, végtelenül megszégyenítőnek tartanák bevallani, elmesélni azt, hogy náluk otthon mi a helyzet.
Peg Streep azt írja, hogy miután megjelent a könyve, mely a szeretet nélküli anyákról szólt, felhívta - negyven év után - az egyetemi kollégiumi szobatársa. Megrendülve mondta, hogy ő is egy ilyen anya elnyomásában vergődött, és szomorúan állapították meg, hogy ha nem szégyelltek volna arról beszélni, hogy otthon milyen helyzetben vannak, akkor csomót segíthettek volna egymásnak. De mivel mindketten rejtegették az igazat, ezért úgy éltek egymás mellett egy pár négyzetméteres szobában egy évig, hogy az anyjuk rettenetes viselkedéséről egy szót sem ejtettek.
Démon anyák
De mit csinálnak ezek az anyák, hogy ennyit ártanak a gyerekeiknek (legtöbbször a lányaiknak)? Az anyáknak sok alkalmatlan változata van, azaz anyaként sokféle módon lehet sérülést okozni a gyereknek. Vannak például azok, akik nincsenek jelen. Lelépnek, túlságosan elfoglaltak és „kiadják” a gyereknevelést, vagy depressziójuk, függőségük, egyéb saját mentális problémáik miatt állandóan vagy időszakonként nem képesek a gyerekük életében való jelenlétre. Egyik sem okoz olyan nehezen gyógyuló sérülést, mint amit az Eric Berne nevéhez kötődő tranzakcióanalízis démon szülőnek nevez. Azokra a szülőkre használják ezt a kifejezést, akik nem képesek úgy tekinteni a saját gyerekeikre, mint akikkel egy csapatban játszanak, hanem szembenállóként, ellenfélként kezelik, akik felett győzelmet kell aratni. F. Várkonyi Zsuzsa a könyveiben (például itt és itt) olvasmányos példáit nyújtja saját terápiás eseteit feldolgozva azoknak, akik ilyen démon szülők árnyékában váltak felnőtté.
A démon szülőkre, démon anyákra az a jellemző, hogy egyáltalán és semmilyen formában nem tudnak a gyereküknek örülni. Kritikájuk folyamatos és megsemmisítő. A gyereküket nem a gondoskodásukra bízott, szeretnivaló lénynek látják, hanem riválisnak, akit le kell nyomni. Ez a „lenyomás” lehet kiabálás, megszégyenítés, és éles, végtelenül bántó kritika – vagyis verbális és érzelmi abúzus. A gyerekek már kicsi korban érzik ennek betegítő voltát, gyomorfájással, torokszorítással, fejfájással reagálnak. Felnőve pedig állandósul bennük a tudat, vagy inkább tudattalan beállítódás, ami leginkább szégyen, bűntudat és az alkalmatlanság érzése.
Miért ilyenek?
Persze fontos látni a teljes képhez, hogy az anyák nem saját döntésből válnak démon anyává. Általában a kulcs ott keresendő, ahogyan ők felnőttek. Többnyire ők maguk is démon anyák lányai, és olyan érzelmi sérüléseket hoznak magukkal, ami megakadályozza, hogy szülői, gondoskodó énjük kialakuljon. A bennük élő, érzelmileg sérült kisgyerek az, amelyik rivalizál a saját gyerekével, amelyik nem képes a szeretetre, hiszen ő sem kapta meg gyerekkorában a megfelelő szeretetadagot. Mivel a démon anyák fő fegyvere a megszégyenítés, a szégyen elől menekülés határozza meg a tetteiket.
Pszichológusok azt mondják, hogy bár a szégyen és a bűntudat rokon érzések, nagy különbség van a kettő között. A bűntudat valakivel kapcsolatban alakul ki, és lehetővé teszi az empátiát, a beleérzést más helyzetébe. A szégyen viszont saját lényünkkel, teljes valónkkal kapcsolatos érzés, és annyira önfókuszú, hogy az empátiának már nem jut hely. Nagyon erős a késztetés arra, hogy az ember elnyomja magában ezt a szégyenérzetet. A szégyen viszont, mint minden elnyomott érzés, utat tör magának, általában düh formájában jelenik meg, és kiszámíthatatlan, kirobbanó dühös viselkedéshez vezet. Az ember arra is törekszik, hogy a dühének okát kívülre tegye, azaz találjon egy másikat, akit hibáztathat érte. És máris láthatjuk a működésmódját a démon szülői viselkedésnek.
Honnan ismerni fel a démon szülőket?
Most talán sokan megijednek, és gyors önvizsgálatba kezdenek: én is sokat kritizálom a gyerekem, kiabálok is vele néha, csomó mindent nem értek, amit csinál, hibáztatni is szoktam, akkor én is démon anya vagyok? Valószínűleg nem. F. Várkonyi Zsuzsa azt mondja, hogy a fő különbség a szimplán kritikus anya és a démon anya között, hogy míg az első a gyereke sikeressége érdekében mondja a kritikáit, az ő boldogulását tartja szem előtt (még ha nem is biztos, hogy a módszer, amit választott a legjobb), addig a démon szülő nem szurkol a gyerekének. A melegség, szeretet semmilyen formában nem jelenik meg a megnyilvánulásaiban, és kárörvendőn fogadja a gyereke kudarcait. Az ilyen anyáknak is van lehetőségük a változásra, bár az esetek többségében nem szoktak eljutni idáig. Ehhez nagy belátásra és gyerekük iránt érzett empátiára lenne szükség - és már annyira berögzült bennük, hogy saját rossz érzésükért, haragjukért, pusztító szégyenükért másokat hibáztassanak, hogy nem képesek objektíven magukba nézni.
Akik viszont felnőttként felismerik, hogy nem működik jól az életük, gondjuk van a közelebbi kapcsolataikban, és ennek oka az a bánásmód lehet, amit gyerekkorukban elszenvedtek, azoknak van lehetőségük megszakítani a mintát, kilépni ebből a destruktív körforgásból: terápiával, önismerettel és igen, néha azzal, hogy eltávolodnak a szüleiktől.
