Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy országban, ahol minden tizedik ember alkoholfüggő nem határolódhatunk el a függőségtől. Pedig az előítéleteink erre hajtanak.
„Semmi közöm a függőséghez.” Ez az az állítás, ami keveseket érint. Ha abból a vészjósló becslésből indulunk ki, hogy hazánkban az alkoholfüggők száma akár az egymilliót is elérheti hamarosan, akkor máris szűkül azoknak a köre, akik érintetlenek a témában. Különösképpen, ha számba vesszük a szenvedélybetegek családtagjait, baráti körét, munkakörnyezetét, akik ha akarják, ha nem, a kérdés érintettjévé válnak. Talán nem túlzás azt állítani, hogy kőhajításnyira tőlünk megmutatja valamelyik arcát a szenvedélybetegség, és mi együttérzően, szánakozva, vagy éppen megvetően nézünk farkasszemet vele. Mi közünk a függőséghez, amikor semmi közünk hozzá?
Szenvedélybeteg? Kösz, inkább nem!
A függőkkel, és szándékos túlzással az „alkeszekkel”, „narkósokkal” szemben megkerülhetetlenek az előítéletek. Az előítélet valahol ott kezdődik, hogy a „léteznek bűnelkövető drogfüggők” mondatból az lesz, hogy „minden drogos mocskos bűnöző”. A kilencvenes években Gordon Allport foglalkozott behatóan az előítélet kérdésével. Allport sokakkal egyetértésben azt gondolja, hogy az előítélet azt az egyént sújtja, aki egy csoporthoz tartozik és feltételezik róla, hogy rendelkezik azzal a vélt negatívummal, ami a csoport sajátja. Tehát, ha úgy sejtjük, hogy az alkoholfüggők mind lecsúszott alakok, akkor egy általunk megismert alkoholbeteg sem lehet másmilyen. Az egyén egyenlő a legrosszabb feltételezéssel, amit az egyén által képviselt csoportról gondolunk. Az előítélet érzelmi alapon fogalmazódik meg, olykor valós tapasztalat nem előzi meg. Ez akkor fordulhat elő, ha „tróger drogoskról” gondolkodunk anélkül, hogy valaha is ismertünk volna egy drogfüggőt is.
Más esetben a megbízható ismeretek sem tudnak mérvadóak lenni, ha az érzelmi alapon megszületett előítélet ezeket felülírja. Erre példa, ha megismerjük egy felépülő szenvedélybeteg személyes történetét, de hitünk nem rendül meg abban, hogy „minden alkoholista semmirekellő”.
Az elutasítás szükséglete
Kimondva vagy kimondatlanul, társas közegünket csoportokra osztjuk. Az eltérő csoportokat valamilyen vélt vagy valós tulajdonságuk alapján különböztetjük meg. Ezen csoportok egyikében találjuk önmagunkat, és célunk, hogy igazoljuk ennek a csoportnak a létjogosultságát. Ezt úgy is tehetjük, hogy más csoportok tagjait alulértékeljük saját hovatartozásunkkal szemben. „Én jobb vagyok, ő rosszabb”. Ez a recept működőképes bármilyen megkülönböztető tulajdonsággal kapcsolatban: etnikai, vallási hovatartozás tekintetében, fogyatékosság, vagy akár szenvedélybetegség megítélésében.
Fejlődéslélektani szempontból természetes folyamat, ha serdülőként elkezdjük magunkat valamilyennek látni, és észleljük, hogy ehhez képest vannak hasonlóak és másmilyenek. Ez az identitásunk kialakulásának játékszabálya. De ha a játékszabály torzul, és a jó-rossz kontinuumon helyezzük el önmagunkat és másokat, már jó eséllyel beszélhetünk előítéletről. Gyakori motívum emögött, hogy csak úgy tudom „jónak” látni magam, ha van egy nyilvánvalóan „rossz” egyén vagy csoport is ellenpontozásként. Végsősoron tehát szükségem van az ellenségképre ahhoz, hogy önmagamat jónak láthassam. Minden szenvedélybeteget „trógernek” kell tartanom ahhoz, hogy ehhez képest tisztességes, dolgos embernek láthassam magam.
Amikor a segítő szakma ítél
A szenvedélybetegségek kezelésében számos, olykor egymásnak élesen ellentmondó modell alakult ki. Elsőként az úgynevezett morális modell. E szerint a függőség csupán akaratgyengeség és erkölcsi deficit, a gyógyítás az akaraterő fejlesztésében és a példaértékű iránymutatatás követésében keresendő. A modell ebben a formájában ma már meghaladottnak tekinthető, de bizonyos elemei életben maradtak. Ahogy az anonim közösségek morális leltár elkészítésére ösztönöznek, úgy más programok is azt támogatják, hogy a felépülő nézzen szembe saját felelősségével, vállaljon jóvátételt, ha kell. A felépülés során a tevékeny felelősségvállalás lesz az önsanyargató bűntudat ellenpontja.
A morális modell megszületését követően számos egyéb modell alakult ki, köztük a tanulási modell, a betegségmodell, az önmedikalizációs modell, a szociális modell és ezek ötvözetei. Ezek arra irányítják a figyelmet, hogy a függőség biológiai megalapozottságú betegség, melynek kialakulásában a meghatározó pszichés állapot, a környezetben elsajátított minták és egyéb szociológiai faktorok is szerepet kapnak. Az orvostudomány, a szociológia és a pszichológia egyaránt rázza a fejét azzal kapcsolatban, hogy csupán akaratgyengeség lenne az addikció.
„Talán szeretnem kéne őket?”
A mesék általában tanulsággal végződnek, ami életreszóló iránymutatásként szolgálhat. Közel egymillió alkoholfüggő, sokezer drogfüggő, és a megszámlálhatatlan családtag története azonban a legkevésbé sem mese. Így aztán iránymutatás sem adható azzal kapcsolatban, hogy miként érdemes tekinteni a probléma érintettjeire. Talán érdemes megfontolni azt a már-már közhelyként csengő pszichológiai alapvetést, hogy amitől elhatárolóduk, azzal általában dolgunk van.
Jellemzően a szélsőségesen büntető szabályozás ellehetetleníti, hogy a szenvedélybeteg segítséghez merjen és tudjon folyamodni. Ezzel szemben a szélsőségesen megengedő szabályozás a következményekkel való szembenézést akadályozza. A felépülés célkitűzése közösségi és társadalmi vonatkozásban éppen annyira ígéretes, mint az egyén és szűkebb környezete számára. Hiszen mi lehet előremutatóbb, mint egy, a társadalom vérkeringésébe visszakerülő, pénzkereső, kiteljesedő egyén? Így fordíthatjuk le a felépülést társadalmi vonatkozásban. A felépülés ezt is jelenti, de jóval több ennél. Az egyén és a család számára nem más, mint a tartalmas józanság értékeinek átélése és megosztása.
