Nem mintha ma kevesebb lenne bennünk az empátia, mint régen, hanem, mert erre senki sem tanít meg minket, mert nincs a fejünkben egy gyászforgatókönyv, mert nincsenek tanult rítusaink. Valójában tehát azt sem tudjuk, pontosan mire kellene felkészülnünk egy haláleset után. Révész Renáta Liliána pszichológust, gyásztanácsadót kérdeztem arról, mire számítunk legkevésbé gyászunkban.
A feldolgozás nem a másik elfelejtését jelenti
„Az egyik leggyakoribb tévhit, hogy a gyász nem feldolgozható, hogy örökké fáj” – mondja a pszichológus. „Azt hisszük, hogy ami ekkora fájdalommal jár, az sohasem fog enyhülni. Ez azonban nem így van.” A kutatások ugyanis azt mutatják, hogy a gyászfolyamatban általában az első két év jár a legintenzívebb fájdalommal, aztán az érzés jelentősen csökken, bár teljesen sohasem múlik el. Ez azonban csak akkor igaz, ha feldolgozzuk a veszteségünket.
„A feldolgozás nem a másik elfelejtését jelenti, hanem azt, hogy megtanulunk örömmel emlékezni arra az időre, amikor együtt lehettünk.” A feldolgozás valójában a minket ért trauma átdolgozását jelenti, azt, hogy magunkénak tekintjük, amit túléltünk. A feldolgozott gyászban a depresszió, a düh, a félelem, a szorongás már nem jellemző a mindennapokra, ilyenkor már képesek vagyunk újra élni, célokat kitűzni, boldognak lenni.
A pszichológus elmondta, hogy ha nem nézünk szembe a történtekkel, ha tagadjuk, elnyomjuk magunkban az érzéseket, akkor a feldolgozás tényleg elmarad. Ebben az esetben a mélyben dolgozik bennünk a gyász, a felszínen alatt, de az életünkre, a jóllétünkre így is hatással lesz. „A feldolgozás lehetősége egyébként minden típusú gyászeseményben jelen van, igaz, vannak nehezebben feldolgozható helyzetek. Ilyen például az öngyilkosság, a gyilkosság vagy a gyerekünk elvesztése.”
Az nem segít, ha lekötjük magunkat
Sokan a gyász helyett megpróbálnak úgy tenni, mintha mi sem történt volna: tovább dolgoznak, élik a mindennapokat. Igaz, nagyon nehéz egyedül maradni a fájdalmunkkal, de a pszichológus szerint az nem segít, ha azonnal visszatérünk a munkába, vissza az életünkbe. „Hagynunk kell magunknak időt a gyászra, megengedni, hogy fáj, hogy lehetőségünk legyen sírni.” Egy szerettünk elvesztése hatalmas trauma, hatalmas stressz. Ebben az állapotban képtelenek leszünk a megszokotthoz hasonlóan elvégezni a feladatainkat, ráadásul késleltetjük, nehezítjük a gyászfolyamatot is. Hiába tűnik tehát pillanatnyilag jó ötletnek az életbe menekülés, valójában csak ártunk vele magunknak.
A gyászolókon nem lehet segíteni?
A gyászolóknak valóban nem könnyű segíteni, de nemcsak lehet, de kifejezetten jó is. Persze leginkább akkor, ha jól segítünk. A kezdeti időszakban, amikor természetes, hogy a gyászoló depressziós, hogy semmihez sincs kedve, ereje, akkor a legtöbb, amit tehetünk, hogy társas segítséget nyújtunk. Nem tanácsokat adunk, hanem ott vagyunk, elvisszük vásárolni, sétálni, programozni a gyerekeit, elvégezzük helyette a házimunkát.
Később aztán a feldolgozási folyamatot is lehet segíteni, például azzal, ha elfogadjuk, neki nehéz, hogy sokszor, hosszan tépelődik, osztja meg velünk újra és újra gondolatait. Ilyenkor a türelmetlenség, az elvárás, hogy a másiknak már jobban kellene lennie, nem segít, sőt inkább ront a helyzeten. Ahogy nem segít az sem, ha hibáztatjuk, ha a bűntudatot erősítjük a másikban például annak felhánytorgatásával, hogy mit is tehetett volna még az elhunytért. A bűntudat megjelenése a gyászolóknál természetes dolog, és bizonyos esetekben – így az öngyilkosságnál vagy egy balesetnél – kifejezetten intenzíven jelen van.
Ebben a szakaszban az az első lépés, hogy a gyászoló szembe tudjon nézni a halál tényével, ebben pedig segítségére lehet minden, ami a mulandóságunk alapigazságáról szól. Jól jöhetnek ilyenkor olyan könyvek, színdarabok, filmek és mesék, amelyek nem a gyászban megélt szomorúságot, hanem a mulandóságot és az azzal való együttélésnek a lehetőségét mutatják be. Hiszen itt éppen ez a cél: túlélni a gyászt és tovább élni vele.
Ha alaposabban is érdekel a gyász témaköre, ha kíváncsi vagy, hogyan birkózhatsz meg az itt maradó a hiányérzettel, a bűntudattal és a fájdalommal, hogy könnyít-e a gyász megélésén a hit, ha szeretnéd tudni, hogy mit mondj a halálról egy gyereknek, akkor látogass el a Femina Klubba, ahol október 22-én Szily Nóra kérdéseire Singer Magdolna gyásztanácsadó, író válaszol. A programról részletesen itt tájékozódhatsz.
