Képes vagyok órákig bámulni, mennyire fegyelmezetten és elszántan, félelmet nem ismerve haladnak a cél felé, és közben minden porcikájuk úgy megfeszül, hogy a puszta látványtól is izomlázat érzek a tagjaimban. Nemrég adódott egy váratlan lehetőség, hogy egy csapat hobbimászó társaságában én is kipróbáljam, milyen érzés meghódítani egy sziklafalat. Olyan volt, mint egy háromdimenziós fejtörő, aminek lehet több jó megoldása is, de a lényeg, hogy a testnek és az elmének végig együtt kell működnie. Élveztem minden egyes percét – még a kudarcokat is –, mert egy csomó új dolgot tanultam erről a sportról, meg persze magamról és a képességeimről.
1. Ugrabugrálás és kifulladás nélkül is rendesen át lehet mozgatni a testet
A sziklamászásról biztosan nem a kardióedzések jutnak először az ember eszébe, én mégis úgy éreztem, ez a mozgásforma felér 5-6 perc/km-es futással. Azt eddig is sejtettem, hogy a mászás valamennyi izomcsoportot jól átmozgatja és erősíti, de most meg is tapasztaltam, milyen az, amikor a vádli, a has vagy az alkar mellett olyan testrészeim is keményen dolgoznak, amiket azelőtt hanyagoltam. Az első akció utáni napon tudomást szereztem például a külső bordaközi izmok, a csuklyásizom vagy a nagy és kis rombuszizom létezéséről – köszönhetően a sok felhúzódzkodásnak, amit a felsőtest izmai biztosítanak. De a lábaknak és a törzs izmainak is fontos szerepe van, hiszen azok segítenek az egyensúly megtalálásában és megtartásában. Komolyabb test és fal közötti távolságoknál nagyon jól jön, ha valaki rugalmas, de nem szabad, hogy ez a kezdőket elbátortalanítsa, a megfelelő mászótechnikák elsajátításával és rendszeres gyakorlással ugyanis a test megtanul alkalmazkodni a nagyobb kihívást jelentő fogásokhoz és lépesekhez is.
2. De a fizikai erő csak egy része
Igaz, hogy bizonyos helyeken különösebb technika nélkül, kizárólag erő alkalmazásával is feljuthatunk, de így nagyon hamar ki lehet merülni. Ráadásul sok sziklaalakzaton és -típuson (falak, hasadékok, párkányok) a puszta erő önmagában egyáltalán nem elég, mellette jó technikára is szükség van, ami lehet tolófogás, tolódzkodás, ellennyomás, ellennyomásos lépés, alulterhelés vagy kéz- és lábcsere. A megfelelő módszer a mászáshoz pedig az, „ami minimális erőt igényelve ötvözi a lépés- és fogástechnikát a jó egyensúlyozással, de közben a sebességre és a biztonságra is összpontosítani kell. A legjobb, ha lassan, de folyamatosan, egyenletes tempóban, a sziklára simulva, tapadva mászol, így kevésbé fáradsz el. Ja, és kerülj minden lökésszerű mozdulatot, az ugrást és a rántást” – tanácsolták a felkészülés alatt a tapasztalt mászótársak. Megtanultam azt is, hogy mennyire hasznos és biztonságos betartani a három fix pont elvét, aminek lényege, hogy amikor elkezdünk mászni, mindig legyen három érintkezési pontunk a sziklával, bármilyen kéz-láb kombináció jöhet.
3. A pszichés gát a legdurvább
Gyerekként rengeteget másztam – fára, dombra, kisebb sziklákra mindenféle biztonsági felszerelés nélkül, és soha nem okozott gondot a magasságtól való félelem. Ma már kevésbé vagyok ilyen merész, és bár az első néhány méter gyerekjátéknak tűnt, ahogy egyre magasabbra másztam, miközben le-lenéztem a kötéllel biztosító páromra, hirtelen elszállt a bátorságom, leblokkoltam, és elakadtam a mászásban. Nem tudtam többé a jelenre koncentrálni, mert olyan negatív gondolatok jártak a fejemben, hogy mi van, ha kilazul egy köztes, ha félrelépek és megcsúszok vagy egyszerűen omlani kezd a szikla és mind itt halunk meg?! Azonnal jeleztem a többieknek, hogy nekem innen tovább nem megy, nem látok jó fogást, elfáradtam, begörcsölt a talpam is ebben az irtó szűk cipőben, szóval szeretnék leereszkedni. Csakhogy még attól is féltem, hogy elrugaszkodjak a faltól és beleüljek a kötélbe. Mert mi van, ha elszakad és lezuhanok?! Márpedig, ha nem teszem meg, akkor se fel, se le, ott maradok addig, amíg tartani tudom magam az adott pózban, vagy amíg a biztosító társam rá nem un a drámázásra.
Hiába van tehát az embernek jó állóképessége, ha nem tudja leküzdeni a tériszonyt és az eséstől való félelmet. Hiszen ahogy a karunk el tud fáradni a fizikális terheléstől, úgy az agyunk is a mentális terhektől, ami pedig kihat a teljesítményre. Eljátszottam még pár alkalommal ezt a pánikrohamot, a negyedik nekifutás előtt azonban elhatároztam, hogy nem fogok lenézni, csakis a végtagjaimra, az előttem (fölöttem) álló útra és a közvetlen közelemben lévő lehetséges fogásokra és lépésekre irányítom a figyelmem. Tudtam, hogy most menni fog, mert eldöntöttem, hogy megbízom a felszerelésben, a lentről biztosító társamban és persze saját képességeimben. Nem torpantam meg és nem akadályoztak zavaró gondolatok. A jelenre fókuszáltam, és csak másztam, megállás és hezitálás nélkül. Végül sikerült teljesítenem a kiszabott 16 métert, amiért roppant büszke voltam magamra. Onnantól kezdve már szinte semmiség volt az is, hogy beleüljek a kötélbe és lesétáljak a földre.
Most már tudom, hogy pánikolás helyett azt az ingerszintet kell megkeresni, ahol jó döntéseket tudunk hozni, és nem szabad hagyni, hogy az energiánkat az eséstől való félelem eméssze fel. Arra kell koncentrálni, amit éppen csinálunk, nem pedig a következményekkel foglalkozni, és nem árt tudatosítani magunkban, hogy amit lent, biztonságosabbnak tűnő magasságban meg tudunk csinálni, arra fent is simán képesek vagyunk. Az is fontos, hogy kommunikáljunk a párunkkal és merjünk segítséget kérni, ha elakadtunk, mert lentről talán látszik valami megoldás, amit mi nem veszünk észre. Rájöttem, hogy igazi sikerélményt csak akkor érhetek el, ha feszegetem a komfortzónám határait, és a legjobb az egészben, hogy amint sikerül leküzdeni a pszichés gátat, már semmi nem állhat a fejlődés útjába.
A sportmászásról dióhéjban
- A sportmászás utakhoz és civilizációhoz közeli technikai mászás, ami nem igényel alpesi felkészültséget. Általában kiépített területeken történik, részletes útleírásokkal, rövid, legtöbbször egy kötélhosszas utakkal.
- A sportmászó út úgy születik, hogy kinittelnek, vagyis a falba rögzített biztosítási pontokkal látnak el egy utat, így a mászó különösebb veszélyek vállalása nélkül tudja kitolni saját fizikai korlátait, hiszen mászás közben csak azzal kell törődnie, hogy a nittekbe akasszon, és ezzel villámgyorsan megoldja a saját biztosítását.
- A legfontosabb eszköz a sling, ami két, hevederrel összekötött karabinerből áll. Mászás során az egyik karabiner a nittbe kerül, míg a másikon a kötél megy át, amit lent a biztosítóember fog.
4. Ha csőlátás, akkor varrógép-effektus
Aki azzal a kifogással jön, hogy az ő karja túl gyenge ahhoz, hogy másszon és bizonyos helyzetekben felhúzza magát, annak nem a kondíciójával van a baj, hanem azzal, hogy nem hiszi el, hogy képes sziklát mászni. A „meg tudom csinálni” hozzáállásban pedig sokat segít, ha megtanulunk a szemünkkel is mászni. Még indulás előtt érdemes megfigyelni, hogy hol vannak a fogások, a peremek, a repedések, így legalább egy átfogó képet kapunk az útvonalról, és menet közben nem kell annyit vakarózni egy helyben.
Ha ugyanis túl sokáig maradunk ugyanabban a pózban, akkor elfáradnak az izmok, a lábak remegni kezdenek. Ezt nevezik mászókörökben varrógépezésnek. Eleinte mindig felfelé törekedtem, és a fejem fölött kerestem a jó kapaszkodókat, aztán leesett, hogy oldalirányba is ér mászni, vagy éppen visszalépni oda, ahonnan érkeztünk, ha szükséges, mert éppen így tudjuk megoldani a folyamatos és biztonságos haladást. Az sem baj, ha elsőre nem sikerül a megfelelő pontba lépnünk vagy kapaszkodnunk, ha viszont kicsit hátradőlünk a faltól, akkor tisztábban láthatjuk, jobban ki tudjuk sakkozni a következő lépéseket.
5. Itt megfeledkezhetek a mindennapi gondokról
Nem csak azért, mert a szoros mászócipő viselése eleinte olyan kínokat okoz, ami a világ minden problémáján túltesz. Hamar hozzá lehet egyébként szokni, főleg, hogy amint elkezdek mászni, ez a zavaró tényező is hirtelen eltörpül, majd megszűnik – csakúgy, mint minden más körülöttem.
A természetben az a jó, hogy ki lehet kapcsolni, de ha ezt még egy olyan izgalmas kihívással is kombinálja az ember, ahol fegyelemre és folyamatos összpontosításra van szükség, akkor biztosan nem azon fog járni az esze, hogy holnap be kell fizetnie a számlákat, vagy hogy elfelejtette levinni a szemetet és ezért most itt a világvége. Mászás közben nem létezik semmi más, csak én meg a szikla, és azok a feladatok, amiket ott, helyben, ügyesen meg kell oldanom. A test és az elme irányítása, a feszített koncentráció miatt olyan az egész, mintha meditálnék egy jót, miközben egy csomó adrenalin szabadul fel a testemben - akár sikerül elérni a kitűzött célt, akár nem. Igazi stresszűző őrület ez a sport, így már értem is, hogy mitől olyan higgadt, laza és megfontolt valamennyi mászó, akit megismertem.
