Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kíváncsiak voltunk, miért, mikor és hogyan is történik a felejtés folyamata, ezért összeszedtük, a tudósok eddig mi mindent derítettek ki a gyerekkori amnéziáról.
A családom többször mesélt arról, hogy már kisgyerekként is mennyire önálló voltam, mert egész nap csendben le tudtam foglalni magam valamivel. Egyszer ez az önállóság odáig fajult, hogy a kezem ügyébe került egy doboz gyufa, és felgyújtottam szüleim ágyát, majd azt kamuztam, hogy "itt járt Süsü, a sárkány". Ekkor három éves lehettem és semmi sem rémlik az izgalmas sztoriból. Négy éves koromból azonban már vannak emlékképeim: arról, amikor kiesett az első tejfogam vagy amikor a kedvenc, panda macis pólómat összepiszkította egy galamb és a fél óvoda rajtam mulatott. Mindenkinek vannak hasonló élményei kiskorából, ám azok nagy részét idővel elfelejtjük. Kíváncsiak voltunk, miért, mikor és hogyan is történik a felejtés folyamata, ezért összeszedtük, a tudósok eddig mi mindent derítettek ki a gyerekkori amnéziáról. Íme:
Tévhitek eloszlatva
A gyerekkori amnézia kifejezést a múlt század elején Sigmund Freud vezette be a köztudatba annak a sokakat foglalkoztató jelenségnek a meghatározására, hogy a 3-4 éves korunk előtt történt eseményeket képtelenek vagyunk előhívni, illetve hogy hétéves korunk előttről csak halvány emlékképeink vannak. Azóta vizsgálatok sora készült, hogy kiderüljön, agyunk valahol mégis tárolja-e legkorábbi emlékeinket vagy azok valóban végleg elvesznek.
Freud meggyőződése az volt, hogy ezeket (is) valamilyen szexuális trauma miatt nyomjuk el, míg a modernebb felfogású szakemberek az 1980-as évekig azon az állásponton voltak, hogy csecsemő- és kisgyeremekkorban agyunk még nem elég fejlett (kognitív képességek szempontjából) ahhoz, hogy létrehozzon bármilyen emléket, ami nyomot hagyhatna.
1987-ben aztán az Emory Egyetem pszichológusa, Robyn Fivush és munkatársai örökre eloszlatták ezt a tévhitet azzal, hogy bebizonyították, a két és fél éves gyerekek hathónapos korukból is fel tudnak idézni részleteket. De akkor később mégis hova tűnnek ezek az emlékképek? A legtöbb felnőtt egyszerűen azzal magyarázza a felejtést, hogy kiskora óta túl hosszú idő telt el ahhoz, hogy bármire emlékezni tudjon, ám ez nem teljesen így van, mivel...
...már gyerekként elveszítjük a legkorábbi emlékeinket
A kutatók sokáig úgy hitték, hogy a 3-4 éves kor alatti gyerekeknek nincs meg a kognitív és nyelvi képessége az emlékek kialakítására (a legtöbb felejtésvizsgálat ráadásul felnőttek bevonásával készült), így az első emlékek nemhogy idővel elvesznek, de agyunk soha nem is tárolja el azokat. A Newfoundlandi Memorial Egyetem professzora, Carole Peterson és kollégái azonban azt találták, hogy a kisgyerekek számos korábbi élményüket képesek voltak részletesen előhívni, és azokat 4 és 7 éves kor között veszítik el. „Egyértelművé vált, hogy a gyerekkori emlékek elhalványulására adott eddigi magyarázok helytelenek, hiszen a kisgyerekeknek megvan a kognitív, a nyelvi és az emlékezőképessége is ahhoz, hogy megtörtént múltbeli eseményekről beszámoljanak” – írja Peterson a a Psychology Press című szaklapban megjelent tanulmányában.
Hogy kiderítsék, hogyan „tűnnek el” első emlékeink, a kutatók 140, 4-13 éves gyereket kértek meg a vizsgálat elején, illetve két évvel később, hogy meséljék el három legkorábbi emléküket. A beszámolók után a szülők is megerősítették a történteket, illetve azok pontos idejét. Kiderült, hogy a 4-7 éves korú gyerekek más-más emlékeket idéztek fel az első és a második interjú alkalmával, ami arra utal, hogy ezek a korai emlékek igen változékonyak, és hamar elhalványulnak. Mindemellett a 10-13 évesek harmada mindkét alkalommal ugyanazokról az első emlékekről számolt be. Mindez azt bizonyítja, hogy a gyerekkori amnézia egyfajta „mozgó” jelenség, mivel a tapasztalatok alapján az életkor előrehaladtával a gyerekek legkorábbi emlékei is egyre későbbre tolódnak, majd tízéves korra ezek letisztulnak és megmaradnak.
Azoknak a gyerekeknek egyébként, akik második alkalommal teljesen más emlékeket hívták elő, mint az első interjú során, a kutatók elárulták a két évvel korábban általuk mesélt élményeket. Az idősebb korosztály számára ez a segítség elég volt ahhoz, hogy azonnal előhívják az említett élményeket, a 4-7 évesek reakciója azonban az volt, hogy soha nem történtek meg velük a kísérletvezetők által elmondott esetek. (A pontosság kedvéért a szakértők három hamis, meg nem történt emléket is leírtak a gyerekek számára, amelyekre ugyanúgy a „nem emlékszem” volt a válasz.)
A felidézett emlékek tartalmával kapcsolatban Peterson megjegyezte, mennyire meglepő, hogy traumatikus vagy bármilyen negatív érzelmi töltetű emlékekről kevésbé számoltak be az alanyok. „Az egyik kisgyerek arról mesélt, hogy a nagypapájával kukucskálósat játszva várandós anyukája hasa mögé rejtőzött el, másikuk pontosan felidézte, ahogy anyukájával a buszmegállóban várnak és egy a járda repedésből kinövő virágon akad meg a szeme. De volt olyan is, aki bevallotta, hogy korábban addig keresgélte a kedvenc fürdőruháját, mígnem széttörte a fiókot, és olyan emlék is előkerült, hogy a kisgyerek az autó hátsó ülésén lenyelt egy sárga legódarabot és azt gondolta, meg fog halni, mégsem merte elmondani a szüleinek a balesetet” – mesélte a Live Science oldalnak Carole Peterson.
Min múlik, hogy megy vagy marad az emlék?
A kutatók következő lépése az volt, hogy kiderítsék, mi az, ami miatt egy emlék megmarad, míg más emlékek idővel elvesznek. Végül arra jutottak, hogy különösen erős érzelmi töltetű emlék esetén két év elteltével a gyerekek háromszor olyan mértékben voltak hajlamosak emlékezni arra, mint az érzelmileg semlegesebb élményekre. Tény, hogy a sűrű emlékeket – amennyiben azok érintik a ki, mit, mikor, hol, miért kérdéseket – ötször nagyobb valószínűséggel tárolja agyunk, mint a kapcsolat nélküli emléktöredékeket. Gondoljunk csak a háborús eseményeket felidéző túlélőkre, akik idős korukban is képesek részletesen mesélni a múltról.
Az agyműködés
Hosszú távon is fennmaradó emlékek kialakításához a biológiai és pszichológiai funkcióknak összhangban kell lenniük, ám a kisgyerekeknél még nem teljesül ez a feltétel. Az emlékezés alapanyaga - az életünk során tapasztalt látványok, hangok, illatok, ízek és taktilis érzékelések – az agykéregben, a megismerés területén regisztrálódik. Ahhoz, hogy az élmények emlékekké váljanak, át kell jutniuk az agykéreg alatti hippocampuson is. Ez az agyterület nemcsak az érzékelések emlékekké alakításáért felelős, de össze is kapcsolja azokat az agyunkban már meglévő (korábban elraktározott) és azokhoz hasonló élményekkel. A hippocampus egyes részei azonban egészen felnőttkorig folyamatosan fejlődnek, ezért van az, hogy a kisgyerekek agya nem képes tökéletesen véghez vinni ezt a folyamatot. Mindemellett mivel ők még nem ismerik az idő fogalmát, számukra nehezebb egy esemény idejét és helyét meghatározni. Arról nem is beszélve, hogy nincs meg a kellő szókincsük sem ahhoz, hogy egy adott eseményt pontosan, oksági összefüggéseket használva írjanak le, illetve nincs egy kidolgozott énjük sem, amely a tapasztalatok, az élettörténetük felülvizsgálatára ösztönözné őket. A gyermeki memória éppen ezért fogékony az úgynevezett shredding (aprítás, megsemmisülés) folyamatára.
Az első életévek alatt rengeteg új neuron keletkezik a hippocampus egy részében, a dentate gyrusban, amelyek – változó ütemben, de - folyamatosan formálódnak. Patricia J. Bauer pszichológus és munkatársai szerint ez a neurogenezisnek nevezett folyamat a már meglévő emlékek áramköreinek károsodásával az emlékek elvesztéséhez is vezethet. Az életkor előre haladtával azonban egyre kevésbé érzékenyek, illetve megzavarhatók ezek az emlékek. A szilárd emlékek legjava – amelyeket életünk végéig megtartunk – 15 és 30 éves korunk között jön létre, rengeteg energiát fektetünk abba, hogy önvizsgálatot végezzünk, azaz, kiderítsük, kik is vagyunk és mik a céljaink az életben. Az ebben az időszakban lezajló fontos események tehát velünk maradnak és még idős korunkban is elő tudjuk hívni azokat.
Kulturális és családi háttér
Természetesen vannak, akiknél sokkal több gyerekkori emlék marad meg, mint másoknál, amit a családi kultúra és összetartás nagy mértékben befolyásol. Carole Peterson a Pekingi Egyetem kutatóival együttműködve azt találta, hogy a kínai gyerekek kevesebb ilyen emlékük van, mint a Kanadában élő gyerekeknek, amiben a kulturális különbségeknek is szerepe van. Kínában kevesebb figyelmet fordítanak az egyéniségre és a személy saját életére, az észak-amerikaiak ezzel szemben ösztönzik az emlékezést és a fiatalkori személyes emlékek fenntartását. Egy másik tanulmány - amelyet az Otago Egyetemen Federica Artiolo készített 2012-ben – szerint az olasz nagycsaládokból származó fiatal felnőtteknek sokkal több és sokkal korábbi gyermekkori emlékeik vannak, mint a nukleáris családokból származóknak – feltehetően az intenzívebb és összetartóbb családi emlékezés miatt.
Persze nem feltétlenül csak a nagy rokonság képes a gyerekek emlékeinek intenzitását fokozni. Bauer kutatása a szülőkkel való beszélgetések szerepére is rámutat, vagyis arra, hogy miért fontos, hogy az anyuka (vagy más felnőtt) bevonja a gyereket egy-egy múltbeli esemény felidézésébe. "Ez a fajta interakció hozzájárul az emlékek hosszú távon való megőrzéséhez. Nem az számít, hogy az adott eseményre emlékszik-e a gyerek, a lényeg az, hogy ezek a beszélgetések erősítik az agy, az emlékezés és történetmesélés „izmait”, vagyis a gyerekek játékos módon megtanulják, hogyan tudják hosszú távon is hatékonyan elraktározni a velük megtörtént eseményeket" - magyarázza a szakértő.
Idegsejtek természetes szelekciója
Gyermek- és serdülőkorban a kezdetektől fogva nem használt vagy felesleges idegsejtek közötti kapcsolatok fokozatosan megszűnnek, míg az erősebb, hasznosabb és egyedibb kapcsolatok megmaradnak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez az idegsejtek természetes szelekciója. Egyeseknél azonban ez a kiválasztódási folyamat eltér attól, mint ami a legtöbb ember esetében végbemegy. Így azok a közvetlen idegi összeköttetések is fennmaradnak, amelyek normális esetben megszűnnének – például a színek és a formák vagy a színek és hangok észleléséért felelős agyi területek közötti kapcsolat. Az előbbi eredménye a graféma-szín szinesztézia kialakulása, vagyis, az, amikor valaki színesen látja a betűket és a számokat, míg az utóbbi az a jelenség, amikor valakinél zenei hangok váltanak ki színeket.
A legtöbb gyerekkori emlékünk tehát elveszik, ám az elhalványulás mértéke felnőttkorban jelentősen csökken, és ekkor már sokkal pontosabb emlékeink vannak adott eseményekkel kapcsolatban. Egyes gyerekkori emlékek tehát túlélik ezt a kiválasztódási folyamatot és fennmaradnak, ami általában kimondottan érzelemdús gyerekkori eseményeknél fordul elő -, míg a legtöbb megtörtént eset feledésbe merül - írja Berit Brogaard, a Miami Egyetem Szenzomotoros Kutató Laboratóriumának vezetője a Psychology Today oldalon
Az elfeledett élmények is hatással vannak életünkre
Bauer szerint még ha nem is emlékszünk a korai éveinkre, azok nyomot hagynak bennünk, hiszen meghatározzák, hogy hogyan vélekedünk magunkról, másokról és az egész világról. Jól kidolgozott koncepcióink vannak például a madarakról, a kutyákról, a tavakról és a hegyekről – még ha nem is emlékszünk azokra az élményekre, amelyek létrehozták ezeket a koncepciókat. „Lehet, hogy nem emlékszünk arra, amikor öt évesen korcsolyázni mentünk a nagybácsival, de értjük és érezzük, hogy a korcsolyázás és a rokonok meglátogatása jó móka. Elfeledett tapasztalatok alapján megérezzük azt is, hogy mennyire kedvesek és megbízhatóak körülöttünk az emberek. Talán fogalmunk sincs, mikor és hogyan tanultuk ezt meg, de tudjuk, hogy hagyatkozhatunk megérzéseinkre és kész” – nyilatkozta Bauer az Aeon.co oldalnak.
De nem kizárólag az emlékeink, hanem azoknak a történeteknek az összessége is vagyunk, amiket magunkról tudunk. Egy személyes narratíva, ami értelmezi és hozzárendeli a jelentést azokhoz a dolgokhoz, amikre emlékezünk, illetve azokhoz, amelyeket mások mesélnek nekünk - rólunk. Dan McAdams pszichológus, a The Redemptive Self (A megváltó én) című könyv szerzője szerint ezek a narratívák irányítják a viselkedésünket és segítenek kitaposni a jövőbe vezető utunkat. „Különösen azok szerencsések, akiknek sok olyan személyes megváltó története van, amelyekből építkezhet – még ha azok nem is mind örömteli élmények. A történeteink tehát nem kőtáblába vésett puszta tények, hanem állandóan változó és formálódó narratívák, és ez a legtöbb beszédterápia alapja” – magyarázza McAdams. Érdekes módon egyébként az életkor előre haladtával személyes történeteink egyre jobbak és jobbak lesznek. „Ahogy idősödünk, valamilyen oknál fogva egyre inkább a pozitív dolgokra fókuszálunk és azokat emeljük ki, vagyis egyszerűen hajlamosabbak vagyunk arra, hogy az emlékeinkről is pozitívabb képet formáljunk” – fűzi hozzá a szakértő.
