Akkor kell csak igazán az önmegfigyelés, ha épp szenved

Akkor kell csak igazán az önmegfigyelés, ha épp szenved

Számos olyan olvasói levél ékezett a Dívány tanácsadó rovatának e-mail címére, amiben olvasóink hosszabban-rövidebben leírták élettörténetüket, és zárásként feltették a kérdést: mit tegyek?  A levélírók beszámoltak arról, hogy a válságos időszakban nem látják a kiutat, elvesztették régi önmagukat. Közös ezekben a vallomásokban az elveszettség, a tanácstalanság, a magány érzése. Egy általános és zsigerig hatoló boldogtalanság jelenléte a változás reménye nélkül. Mi a megoldás?

Egyik olvasónk arra keresi a választ, hogyan tudná daraboka hullott életét ismét felépíteni.

„Pécsett születtem, most Sopronban élek teljesen egyedül, van férjem, de ő külföldön él, 16 éve vagyunk házasok és ebből másfél évet éltünk együtt. Tudom, ha nem jó, miért nem válok el. Mert még nem vagyok abban az élethelyzetben, hogy megtehessem. Azonkívül 58 éves leszek ebben a hónapban, ha a jó Isten is megengedi. A gyerekeim már felnőtt emberek, élik a saját életüket, ami, sajnos, nem zavartalan. Tehát én nem szeretném őket a saját problémámmal zavarni, inkább én segítek még. Ez így van jól. A szüleim nem élnek, testvérem nincs, nagynéni /bácsi/ már nem él, az unokatestvéreimmel nem volt soha kapcsolatom, hiszen a legfiatalabb is 15 ével idősebb, mint én. Amikor én 10 éves voltam, ők már diplomáztak. Valaha egy 174 cm magas 58 kg-os nő voltam, most 173 cm és 97 kg vagyok, az arcomon mély ráncokkal. Sajnos a változókor minden negatív tünetét át kellett élnem, sőt még ma is szenvedek tőle. Az egész életem a kultúra és a művészet világában telt el. Ehhez kapcsolódnak a végzettségeim is. Most itt állok lassan tíz éve munka nélkül, tíz évvel ezelőtt kimondták rólam, hogy öreg vagyok. Lenne még két évem a munkára, még az egészségem is bírja, ehelyett itt ülök egy városban, egy lakában, teljesen egyedül, egész nap a lehetőségek után kutatva, hogy miként is tudnám darabokra hullott életemet felépíteni ismét. Barátom nincs, de keresek. Vagy ez már bűn? Egyedül vagyok... Ennyi talán elég is."

Másik, 44 éves hölgy olvasónk úgy érzi, kihasználták és otthagyták.

„Van két gyermekem, a lányom 24 éves, a fiam 15 éves. Régen talpraesett voltam, de olyan pofonokat kaptam az élettől, hogy most már csak önmagam árnyéka vagyok" – írja.

Ezekben az esetekben lehetetlen feladat a pszichológus részéről konkrét és személyes tanáccsal szolgálni egy levélnyi információ ismeretében, nem is vállalkozom rá. De az olvasók által leírt élethelyzetek, krízisek felhívták a figyelmemet egy olyan témára, amiről keveset beszélünk. Legalábbis kevesebbet, mint amilyen nagy jelentősége van az élethez való hozzáállásunk, megküzdési módjaink szempontjából. Talán mert elvontnak, fennköltnek hangzik, talán csak azért, mert a mindennapok küzdelmei ritkán teszik lehetővé a valódi befelé fordulást, önmegfigyelést, az elmélkedést életünk értelméről.

Talán meglepően hangzik az ön számára, hogy amikor úgy érzi, élete romokban hever, magányos, tanácstalan és nem lát reményt a változásra, azon kellene gondolkodnia, hogy „mi végre van ez az egész”. „Ki vagyok én és mi, vagy egyáltalán van-e a feladatom az életemben?”

Pedig nagy jelentősége van az ezekre a kérdésekre adott személyes válaszainknak: a kutatások azt mutatják, hogy pozitív hatással van életminőségünkre, ha megtaláljuk és megéljük azt, hogy életünknek értelme, célja van. Az sem véletlen, hogy ijesztőnek, félelmetesnek találja az erről való gondolkodást. Valóban, amikor az életünk értelméről elmélkedünk, benne van a pakliban az elbizonytalanodás lehetősége. Ugyanakkor a fejlődésé is.

A pszichológia nem mondja meg, hogy milyen utat válasszunk, milyen lényegi értékek mentén szervezzük életünket, hogy boldogabbak legyünk. Ezeket a válaszokat mindenkinek magának kell kikutatnia. Viszont a pozitív pszichológia vizsgálja azokat a tényezőket, amik elégedettséghez vezethetnek az életben, és innen könnyű ötleteket is meríteni.

Csikszentmihályi Mihály, a pozitív pszichológia egyik alapítója is ezekre a kérdésekre kereste a választ boldogságkutatásaival, és tőle ered az általa tudományos pontossággal leírt flow-élmény gondolata is. És hogy mi a flow? Amikor egy tevékenységben teljesen el tudunk mélyülni, átélhetjük, hogy minden más megszűnik körülöttünk: lelassul az idő, gondjaink mintha megszűnnének létezni. Teljesen mindegy a tevékenység mibenléte, lehet az főzés, futás vagy éppen játék az unokával. A kihívás nem túl sok, nem túl kevés, ezért jól teljesítünk. A tevékenységet követően pedig megtapasztalhatjuk a kiteljesedés és elégedettség érzését.

Hasonló, a feloldódással kapcsolatos megállapításra jutott Victor Frankl osztrák orvos, filozófus is. Frankl úgy vélte, sokszor az okozza problémáinkat, „rosszul létünket”, hogy nem arra tartunk, amerre személyes értékrendünk hív. Vagy esetleg az, hogy nincs elképzelésünk arról, merre induljunk és miért. Szerinte életünk értelmére nem lehet hosszú töprengés után rájönni. Mert az csak úgy világosodik meg számunkra, ha meghaladjuk önmagunkat, elfelejtkezünk önmagunkról és valaki (vagy valami) rajtunk kívül állóban oldódunk fel.

A szenvedés segíthet

Mi, emberek, szeretünk okok, magyarázatok után kutatni. Sokan világnézettől függően sokféleképp próbálták már magyarázni az élettel szükségszerűen együttjáró szenvedés okait. Bátran választhatunk a számunkra szimpatikus érvelések közül, vagy megalkothatjuk a saját elképzelésünket. De világnézettől, vallástól függetlenül érdemes megvizsgálni a Frankl nevéhez fűződő pszichoterápiás irányzat gondolatait. Igyekezzünk szenvedésünkben meglátni a lehetőséget! Az értelmet, mely által valamilyen értéket teremthetünk. Lehet úgy tekinteni a problémákra, mint az élet kihívásaira. Tulajdonképpen folyamatosan tálcán kapjuk a lehetőséget, hogy a nehézségekkel való küzdelemből inspirációt, tapasztalatot, tudást merítve növekedjünk és alkossunk.

Németországban élő olvasónk a következőket írta:

„Eddig sem sok önbizalommal rendelkeztem, de ahogy jöttek az újabb megpróbáltatások, amiket sikerült megoldanom, egyre több önbizalmam lett. De oda kellett figyelnem, hogy megdicsérjem magam, mert hajlamos vagyok legyinteni a sikerekre, ha valamit elértem…”

Nagyon fontos felismerés ez. Kiderül belőle, hogy rendszeresen gondolkodva saját működésünkön eljuthatunk olyan következtetésekhez, amiket szisztematikusan megvalósítva szakember vagy speciális eszköz nélkül is elérhetünk változást – jelen esetben az önbizalom növekedését. A szakember feladata, hogy elősegítse ezen felismerések megjelenését. Segítő tevékenysége gyorsíthatja a változást, de az önismereti munkát mindenkinek magának kell elvégeznie.